Parti Nagy Lajos egy kiállítása megnyitóján azt mondta róla: „Akarva-akaratlan azt fotózza, amit gyűjtene, s azt gyűjti, amit bármikor lefotózna, illetve le is fotóz”. Úgy láttatja a környezetünket, ahogyan mi nem látjuk, a kortárs festők szemléletével exponál. Fehér, szürke, kék, színes korszakai vannak, a rút és a szép esztétikai kategóriái mind fellelhetők nála, lát és láttat, témái kapaszkodnak egymásba, s peregnek, akár egy performansz. Legutóbb Korom és púder címmel április 14-én nyílt kiállítása Győrben, amelyet Szabó T. Anna nyitott meg.
A fotói alapján melankolikus embernek gondolom. A vidámság, a nevetés azért jellemző Önre?
Természetesen. Szeretem humort, a jó vicceket, és a nevetés sem áll tőlem távol. De nem szabad elhazudni azt sem, amiben élünk. Ha lefényképezem a balatoni naplementét, amikor a képet készítem, az gyönyörű, de a kész fotó már nem adja vissza azt a többrétegűséget, amit a szememmel látok, és ami elgondolkoztató lehet. Ezért próbálok olyan képeket készíteni, amelyben a néző is valami mélységet, mondanivalót lát – mert a fotók üzenetét végül is a nézők határozzák meg. Szerintem akkor jó a fotó, ha katalizátorként működik, és mindenki mást és mást érez meg benne.
Azért is kérdeztem ezt, mert szülész-nőgyógyászként gyermekeket hoz a világra, és nehezen tudnám elképzelni, hogy amikor az egészséges újszülötteket a kezében tartja, nincs mosoly az arcán.
Persze, mindig van. Nem véletlen, hogy végül is némi kitérővel ezt a pályát választottam.
Mikor döntötte el, hogy orvos lesz, és mi inspirálta erre?
Anyámnak és a nagymamának köszönhető, mert mind a ketten nagyon empatikusak voltak másokkal, és ez belém nevelődött. A nagymamám, aki német származású volt, és nagyon vallásos, mindig segítette a szegényeket, és amikor jöttek koldulni, nemcsak pénzt, hanem ennivalót is adott nekik. Nagyatádon éltünk, és emlékszem, egyszer – valamikor az ötvenes években – meghozták a tüzelőt a Tüzépről, lezúdították a brikettet a ház elé, és nagymama szólt az ismerős cigányoknak, hogy van egy kis munka, be kellene hordani a szenet a pincébe. Jött egy lakli kamaszgyerek, mezítláb, pedig késő ősz volt, és azt láttuk a húgommal, hogy a két markába fog három-négy darab szenet, úgy viszi, és közben sír. Nagymamám rögtön ráérzett, hogy mentálisan sérült gyerekről van szó, adott a kezébe lapátot meg vödröt, és ellátta meleg holmikkal, egyebekkel, amikre szüksége lehet. Sok ilyen élményünk volt a húgommal. A végső lökést az adta meg, hogy a nagymamám, akit imádtam, 1964-ben, ötvenkét éves korában meghalt rákban. Megoperálta egy kaposvári sebész, de csak kinyitották és becsukták, nem tudták meggyógyítani, mert annyira kiterjedt volt a rákja. Hazajött, és rövid idő alatt gyakorlatilag éhen halt, mert már semmit nem tudott enni. Hallottam, amikor a szüleim szidták az orvost, hogy milyen szemét volt, mert elfogadta a hálapénzt, pedig tudta, hogy késő, nem képes a nagymamámat megmenteni, nem tud már segíteni rajta. Akkor határoztam el, hogy orvos leszek, és bíztam abban, hogy mire végzek, a tudomány eljut odáig, hogy én majd meg tudom gyógyítani a rákosokat, és rákos betegektől soha fogadok el pénzt. Ezt be is tartottam.
Végül is szülész-nőgyógyász lett. Miért?
Soha nem akartam az lenni, hanem idegsebész vagy pszichiáter. De mikor 1975-ben végeztem az egyetemen, és még erősen a szocializmusban éltünk, nem volt olyan, hogy oda megyek, ahova szeretnék, hanem oda, ahova engednek. A megyei tanács illetékes osztályvezetője a kaposvári szülészetre küldött. Gondoltam, hogy ez szép szakma, és ott majd kivárom, amíg felszabadul egy hely az ideggyógyászaton, ahol a nyári gyakorlatokat töltöttem. Kopa János főorvos harcolt is értem, de három éven át elutasították. Akkor döntöttem úgy, hogy azt a három évet nem hagyom veszni. Budapesten szakvizsgáztam, a nagyatádi kórházban kezdtem a praxist. Aztán Győrből kaptam meghívást, és ott élek, dolgozom 1982 óta.
Azt hallottam, hogy nagyon népszerű és elismert orvossá vált Győrben, és nyugdíjasként is dolgozik a kórházban is.
Igen, mert csak így tudtam egy nagyon korszerűen felszerelt magánrendelőt nyitni.
Meg tudja mondani, hogy hány gyereket hozott a világra az elmúlt negyven évben?
Pontos számot nem tudok, de öt-hatezret biztosan.
Mikor kezdett fotózni, a képzőművészettel és a képgyűjtéssel foglalkozni?
Anyámtól örököltem a művészetek iránti fogékonyságomat. Ő zongorázott, festett, verseket, novellákat írt, kötetei jelentek meg, és ez erősen hatott rám. Én is tanultam zongorázni, Ady-verseket zenésítettem meg, és az egyetemi fotószakkörben tanultam meg a fotózás technikai részeit, még pályázatokat is nyertem. De amikor elvégeztem az egyetemet, és dolgozni kezdtem, rájöttem, hogy ha meg akarom tanulni a szakmámat, nem fér bele az időmbe a fotózás, és szinte húsz évig nem vettem fényképezőgépet a kezembe. Akkor kezdtem el újra fotózni, amikor úgy éreztem, hogy a szakmámat is elég jól tudom, és időt is tudtam rá szakítani. Közben, 1996–1997 felé találkoztam néhány olyan festménnyel, amik meglepően jók voltak a kortársak között. Szerettem volna, ha ilyenek lógnának a szobám falain, és elkezdtem kortárs műveket gyűjteni. Egy kiránduláson, Tihanyban megláttam Váli Dezső Műterem szőnyeggel című festményét, és nem tudtam tőle szabadulni. Elmentem Válihoz, hogy azt a képét megszerezzem. Megvettem, és így kezdődött a gyűjtésem, de ehhez meg kellett tanulnom „képül látni”. Mert a kevesebb a több, mint a sok, és nem mindegy, hogy a színek milyen arányban és miként helyezkednek el, meg még sok minden mást is.
Ha jól tudom, sokat segített ebben az, hogy Váli Dezsőn keresztül megismerkedett Szűts Miklóssal és feleségével, Vojnich Erzsébettel, a festőművész házaspárral, akik aztán kézről kézre adták.
Igen, ők kiváló művészek és nagyszerű emberek, akikkel a mai napig tart a barátságunk. Általuk ismertem meg hetven művészt, írókat, festőket, akiktől aztán vásároltam képeket, és sokat tanultam tőlük.
Gondolom, ennek is köszönhető, hogy olyan elismert személyiségek nyitották meg a fotókiállításait, mint Lugosi Lugo László, Szűts Miklós, Parti Nagy Lajos és Alföldi Róbert.
Az a szellemiség, ami őket jellemzi, nagy hatással volt és van rám.
Mit szólt a családja, amikor nagy lendülettel vásárolni kezdte a festményeket? Nem bánták, hogy erre költi a pénzét?
Támogattak benne. Ennek is köszönhető, hogy ma már több mint száz nagyméretű és több száz kisebb méretű festmény van a gyűjteményemben, amelyeket folyamatosan cserélgetek az otthonom falán.
Megtörtént már olyan, hogy valamiért meg kellett válnia egy vagy két festményétől?
Alapvetően szerelemgyűjtő vagyok, aki nem eladásra veszi meg a festmények, hanem mert ezek a művek katalizátorként működnek az életemben. De egyszer megtörtént, hogy a könyvelőm figyelmeztetett, hogy másnap másfél millió forintot be kell fizetnem, mert elfelejtette az adóelőlegeket. Nos, akkor megtörtént, hogy meg kellett válnom egy vagy két képtől, de azt úgy éltem meg, mintha a vesémet vágták volna ki.
Úgy gondolja, hogy a fiai is egyben tartják majd, és megőrzik ezt a gyűjteményt?
Nem tudom, de azt mondtam nekik, hogy ha meghalok, akkor figyelembe véve a várható jövőnket, azonnal adják el az összes képet. Mert lehet, hogy húsz év múlva egy nagyméretű Vojnich-képért két darab tojást lehet majd kapni. Az embereknek ugyanis nem az lesz a fontos, hogy értékes festményeket vásároljanak, hanem az, hogy ne haljanak éhen. Ha az emberiség nem tér észhez, akkor az emberi civilizáció lesüllyed oda, ahonnan jött, és azt az állapotot majd csak a patkányok élik túl.
Ez nagyon pesszimista jövőkép, és most ne bonyolódjunk bele ennek az elemzésébe. Inkább térjünk vissza a fotográfiákhoz, mert a honlapján nagyon beszédes fotókat láttam kapulemezekről, tűzfalakról! Mikor és hol figyelt fel rájuk?
Ezek az utóbbi két-három évben készültek. Az utazásaim során figyeltem fel például Győrben, a bakonyi falvakban, Kaposváron, a somogyi településeken, Nagyatádon arra, hogy minden kapun más és más minta van, ami a végtelenséget szimbolizálja, és több ezer ilyen kaput lefotóztam. Érdekesség, hogy a legszebbek a Horthy-korszakból származnak, és azt is mutatják, hogy melyik vidék mit tartott akkor fontosnak megörökíteni. De azok a kapuk is beszédesek, amelyeket Kaposváron láttam a második világháború után kiépült hajdani tisztviselőnegyedben. Nos, ezekből válogatva néhányat egymás mellé illesztettem, és így új dimenziót alkotnak.
Ugyancsak a honlapján olvastam, hogy a kedvenc étele a zsíros kenyér a kertben szedett friss paradicsommal. Ma is így van?
Említettem már, hogy annak idején nagyon szegények voltunk. A háború után, Nagyatádon egy lebombázott házban laktunk, de szerencsére az édesanyám a kertben mindenfélét termesztett, és ha éhesek voltunk, a zsíros kenyér a friss paradicsommal vagy télen kovászos uborkával fejedelmi étel volt, és ma is nagyon kedvelem.
Itt tekintheti meg a dr. Nagy Miklós képeiből összeállított
galériát.
.jpg)
