Úriember nem csibész

A 60-as évek végén egy oktatási reformkísérlet alanyai voltunk a pesti orvosegyetemen. Előadásmentes időszakokban kórházakba, klinikákra jártunk. Akkoriban éppen a László Kórház gyermekosztálya volt soron. Mentorunk az idős Csapó József főorvos volt, afféle nagypapatípus. Idős, ki tudja? Huszonévesen az ember mindenkit öregnek tartott, aki elmúlt negyven.
A napi feladatok végeztével beszélgettünk. A jóságos főorvos úr eseteket említett a praxisából, és főleg mesélt. Valaki közülünk Szent-Györgyit említette. Csapó bácsi felhorkant: nemzeti büszkeségünket vén marhának nevezte, mivel az amerikai hadsereg intézetében dolgozott, és közben antimilitarista propagandát űzött, aztán kirúgták.
Egy másik történet Kerpel-Fronius Ödönről, a nemzetközi hírű gyermekgyógyász professzorról szólt. A professzor munkatársával vizeleteket vizsgált. Beszélgetés közben valakiről megállapították, hogy az illető nem úriember. A helyiségben ott téblábolt a hivatalsegéd, öreg, kiszolgált obsitos katona. Így szólt közbe:
– Mer’ maguk azok, professzor úr?
A professzor először meghökkent, aztán elmosolyodott:
– Hát én legalábbis eddig azt hittem, hogy az vagyok.
– Maguk, akik egész nap a vizeletet öntögetik egyik üvegből a másikba? Bezzeg az ezredes, amikor bejött a kaszárnyába, és elkiáltotta magát. Az igen, az úriember volt.
Vigyen el az ördög, ha nem így volt. Ha nem így mesélte a jóságos Csapó bácsi, a tiszteletreméltó idős főorvos.