Lokális érdekek képviselete helyett összefogás a pszichiátriában

2023-01-18 08:57:00 FORRÁS: Orvosok Lapja

Szerző: Tarcza Orsolya, újságíró

Orvosok lapja - Konzílium

A korábbiaknál átfogóbb, komplexebb és gyakorlatiasabb, a döntéshozó gondolkodásával jobban korreláló javaslatcsomagot állított össze a szakma a pszichiátriai ellátás átalakítására. A részletekről Szekeres Györgyöt, a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) elnökét kérdeztük.

Az MPT idén ősszel, a XXV. Vándorgyűlését követően javaslatcsomagot tett le a döntéshozók asztalára a pszichiátriai ellátás átszervezésének szükségességéről és a megoldási javaslatokról. Nem ez az első ilyen figyelemfelhívásuk. Miben más ez a mostani?

Élő, fejlődő anyagról van szó, amelyet az MPT keretein belül létrehozott ellátásszervezési munkacsoport dolgozott ki, és azóta is aktualizál. A javaslatcsomagot olyan hozzáértő kollégáink állították össze, akik több évtizedes tapasztalatot szereztek a betegellátásban, emellett egészségügyi menedzser képzettséggel, affinitással is rendelkeznek, így pontosan látják a mindennapi betegellátás során jelentkező nehézségeket és elakadásokat. Éppen ebből a gyakorlatias szemléletből ered, hogy a javaslataink – mondhatom talán, hogy a korábbi stratégiákkal ellentétben – nem lépik át a lehetőségek határait és nem irreálisak. Jobb szervezéssel egy új pszichiátriai ellátórendszer kialakításához szeretnénk néhány lépéssel közelebb jutni.

Mi lett a munkaanyag sorsa?

Elsőként a járóbeteg-szakellátás koncepciója készült el, ezzel már jártunk az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) illetékes vezetőinél, akik egyetértettek a főbb célkitűzésekkel, és támogatják is azokat. De a legfontosabb változás a korábbi javaslatcsomagokhoz képest, hogy ezúttal sikerült megtalálni az utat a szakmához is. Az MPT honlapjára feltöltött anyaghoz számos hozzászólás érkezik, ezek figyelembevételével bővítjük a javaslatcsomagot, amelyet még idén decemberben újfent a döntéshozók elé viszünk.

Sokaknak az az álláspontja, hogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) 2007-es szétverésével indult el a pszichiátriai szakma és ellátás mélyrepülése. Valóban ez okozza az aktuális problémákat?

Az OPNI bezárása szimbolikusan is értelmezhető lépés volt, ami valóban nagy csapást mért a pszichiátriára, bár annak helyzete egyébként sem volt jó, elsősorban az intézményesített diszkrimináció miatt, amely a mai napig kíséri. De nem ebben látom a hanyatlás fő okát.

A szakma modern „aranykorát” – a képalkotó eljárások, kognitív tudományok fejlődése mellett – az ezredforduló környékére tehető pszichofarmakológiai bumm hozta el, amikor a lakosságot nagy számban érintő problémákra adtak választ a gyógyszerkutatások eredményei. Ha nem is önmagában ez okozta az öngyilkosságok számának drasztikus csökkenését, de nagyban hozzájárult ahhoz. Azóta viszont recesszióban vannak a pszichiátriában a napi klinikai ellátásba gyorsan átültethető,  áttörést jelentő innovációk, amelyek egy-egy szakterületre csábítják a tőkét, ami pedig ismét attraktívvá teszi a szakmát. Bár a pszichoterápiák is dinamikusan fejlődnek, a mi kezünkben jelenleg nincs olyan látványos, új eszköz, mint például az intervenciós kardiológiában megjelenő újabb és újabb technológiák, vagy a daganatterápiában a célzott, személyre szabott kezelések. Az agy bármelyik említett területnél komplexebb, és ha a működésében valahol zavar történik, nem mindig könnyű felfedezni az eredetét. A szakma, amelynek nincsen erős technológiai, innovációs, és ezáltal kutatásokra szánt pénzzel is támogatott háttere, a „túlélési harcban” is hátrébb sorolódik.

Berzenkedést váltott ki a háziorvosok körében a javaslataik sorában az a meglehetősen hangsúlyos elem, amely szerint nagyobb szerepet szánnának a praxisoknak a mentális betegek ellátásában, gondozásában…

Az ideális az lenne, ha kétszer annyi pszichiáter dolgozna az állami ellátásban, mint amennyi most, de hiába próbálkozunk bármivel, ez kilátástalannak tűnik. A rendelkezésre álló kevés erőforrás hatékony kihasználása érdekében a pszichiátriában is követni kell azt az elvet, hogy az alapellátás vagy a szakellátás első szintjén is ellátható esetekkel ne a kórházakat terheljük. Ezért szeretnénk a háziorvosokra, elsősorban a praxisközösségekre is támaszkodni, hiszen ott van arra döntéshozói szándék, hogy finanszírozzák is olyan pszichológusok vagy pszichológiai végzettséggel rendelkező személyek bevonását a munkába, akik elvégezhetnék a mentális egészséggel kapcsolatos szűrővizsgálatokat, diagnózist előkészítő feladatokat látnának el, vagy akár bizonyos esetekben diagnosztizálnának is. Jobb szervezéssel, megfelelő képzéssel az egyszerű és szövődménymentes eseteket az alapellátás szintjén is el lehet látni, ha a kollégák megkapják az ehhez szükséges licenceket és jogosítványokat úgy a terápiában, mint a receptírásban.

Ismerve a háziorvosok leterheltségét, érthető a berzenkedés, de azt tapasztalom, hogy sokan vannak, akik nyitottak a feladatra, mert látják, hogy mentális problémák menedzselésére és ellátására fordított energia a megelőzésben, a korai észlelésben és az időben elkezdett kezelésben busásan megtérül. Ráadásul – mint azt egészség-gazdaságtani számításokra alapozott evidenciák is alátámasztják – mindez a pszichiátriai problémákkal együtt járó munkaidő-kiesés, munkaképesség-csökkenés és a társuló testi betegségek okozta többletköltségektől is megkímélheti a társadalmat.

Amikor 2012-ben elkezdték kialakítani az egészségfejlesztési irodahálózatot, lelki egészségközpontok (LEK) felállítását is tervezték. Ha ezek nagyobb teret nyernének, az nem jelentene könnyebbséget a pszichiátria számára?

A LEK-eknek nem a betegellátásban, hanem a megelőzésben, a lakosság edukálásában lenne, lehetne fontos szerepe.

Tavaly az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet (OMIII) égisze alá vonták a pszichiátriai, a neurológiai és az idegsebészeti szakmákat. Nem helyezte ez még inkább margóra a mentális betegséggel foglalkozó szakterületet?

Folyamatos hullámzás jellemzi a szakmák együttműködésére vagy szétválására irányuló törekvéseket. Míg a nyolcvanas években mindenki önállósodni akart, és ennek nyomán az egyetemi klinikákon is szétváltak az ideg- és elmeosztályok, később ezzel ellentétesen a komplex neuroscience elképzelés is erősödni kezdett. „Az elme kötőszövete az agy” – ahogy Janka Zoltán leszögezte. Ennek egyik mindennapi rutinból érkező jele, hogy sok pszichiátriai beteget látnak el a neurológiai osztályokon. A margó szimbólum általánosságban is helytálló. A társadalmi diszkrimináció a mi szakmánk nagyon mélyen gyökerező nyomorúsága. De ez nem magyar sajátosság, csak tőlünk nyugatabbra tisztában vannak azzal, hogy „elhallgatással” ezt nem lehet érvényteleníteni, a diszkriminációt nem elég tiltani, annak érvényt is kell szerezni. Például ha pénzt allokálnak egy pszichiátriai osztály felújítására, akkor az ne egy másik osztály folyosójában vagy a műtőben végzett beruházásban tűnjön fel.

A diszkrimináció ékes példája volt, ahogy a koronavírus-járvány alatt számos pszichiátriai osztályt – egyetemi klinikát, megyei kórház nagy forgalmú osztályát – költöztettek méltatlan körülmények közé. A szegedi pszichiátriai klinika esetében az MPT interveniált is a méltóságon túl a biztonságos betegellátást is befolyásoló költözés miatt.

Azért kevés a pszichiáter, mert eleve kevesen jelentkeznek rezidensnek, vagy a túlterheltség és az alulfinanszírozottság űzi el a pályáról a szakorvosokat?

Mindkettő igaz. Bár a pszichiátria alap- és államvizsga-tantárgy, a fogyással nem tart lépést a szakorvosképzésbe jelentkezők száma. A képzési idő is hosszú. Sokan az ötéves szakképzésiidő alatt módosítanak szakirányt, mások kivonulnak a magánellátásba vagy más területért hagyják hátra a klinikai munkát. A kistérségekben óriási érvágást jelentett, hogy az ott jellemzően nyugdíjkorhatár után dolgozó kollégáinkat a Covid-pandémia kezdetén kiemelték a munkából, közülük sokan nem is tértek vissza.

Nem tapasztaltak visszaáramlást az állami szférába az orvosbérek emelése nyomán?

Jelentősnek tűnik a hatás a szakorvosok körében, összességében a béremelés talán leginkább a mi szakmánkban jelentett megelégedést, mert a pszichiátria soha nem volt paraszolvenciával jól „meghajtott” szakma.

Az MPT javaslatcsomagjában az átszervezésre, az egyértelmű betegutakra, a progresszivitási szintek megfelelő használatára teszik a hangsúlyt. A pénz nem számít?

A pszichiátria finanszírozása sem mértékét, sem formáját tekintve nem megfelelő, új alapokra kell helyezni. Lehet átstrukturálni a rendszert, de pénz nélkül, maradékelven ez nem vezethet sikerre. Pozitív diszkriminációra van szükség, mert egy társadalom méltóságát az mutatja meg, hogy hogyan gondoskodik az elesettjeiről, és közéjük tartoznak a pszichiátriai betegek is. Egy rendszerben akkor lesz változás, ha az már elkerülhetetlenné válik, és ahogyan az egészségügyben, úgy a pszichiátriában is most ezen a mezsgyén toporgunk egy ideje. Eddig a lokális érdekek érvényesítésén nem sikerült túllépnünk, de olyan mértékű összefogással, ami a szakmát most jellemzi, korábban nem találkoztam.

Megtekintések száma: 811

A legégetőbb szakmapolitikai kérdések és vitatémák rovata.

ESEMÉNYEK