Van-e időnk kommunikálni vészhelyzetben?

2020-06-14 10:10:00 FORRÁS: Orvosok Lapja

Szerző: Dr. Mátyás Edit

Orvosoklapja - Konzílium

Amikor erre a cikkre készültem pár hete, az orvos és beteg közötti partneri kommunikációról gondoltam írni. Izgalmas kérdés ugyanis, hogyan legyünk mi, orvosok hatékonyabbak a fontos információk átadásban, miközben érzékeljük a megjelenő feszültségeket, érzelmeket, indulatokat.

Hirtelen megváltozott az egész világunk a koronavírus-járvány miatt. Bár most is aktuális a téma, de egészen másként, mint ,,békeidőben”!
A rendkívüli vészhelyzetben nemcsak érzelmi állapotunk más, hanem a tudatállapotunk is. Beszűkültebbé válik. Orvosként, ápolóként feladatunkra
koncentrálunk, és tevékenységünk tárgyával… ja, nem, bocsánat, személyével, illetve inkább a személy testével foglalkozunk. A személy, a páciens is óriási stresszhatás alatt áll, nagyon fél. Persze az is mennyi gondot okoz most még, hogy nem érti a bajt, és nem fél… De most vegyük előre, amikor már baj, van és fél.
A feszültségszint nagyfokú emelkedése megváltozott tudatállapotot okoz, ilyenkor szinte gyermeki módon reagálhat a felnőtt ember is: megszeppenve vagy indulatosan, esetleg értetlenkedve. A kommunikációban ilyenkor már az is megnyugtató lehet a betegnek, ha keresztnevén szólítjuk meg, miközben tevékenykedünk, ha tudósítjuk, éppen mit teszünk – nemcsak vele, hanem – érte. Ha kimondjuk, hogy tudjuk, milyen ijesztő lehet a furcsán beöltözött személyzet és a sok gép, de mindez „a gyógyulásáért dolgozik”. Azaz erőteljes, hiteles állításokat teszünk, ami a szó szerinti tudatállapotban pozitív szuggesztióként hat.
A beszűkült tudatállapotnak egészen más a gondolkodása, egészen más a kommunikációs nyelve, másból ért. Ha égő házból akar kirohanni az ember, kifelé nyitná a befelé nyíló bejárati ajtót. Egy másik anekdotikus példa a módosult, azaz beszűkült tudatállapot szó szerinti információfeldolgozására, amelyet állítólag Ronald Reagen elnök mesélt el: amikor az operációja után azt hallotta, „it’s over”, biztos volt benne, hogy neki „kampec”, pedig csak a műtétének lett vége.
Alapvetően az emberek többsége negatív gondolkodású, aki nem, annak is vannak automatikus negatív gondolatai. Miért lennénk mi, orvosok mások? Sőt az orvosi racionális logika alapján kötelességünk is ez: a legrosszabbat feltételezzük egy tünetegyüttes diagnosztizálásakor, és aztán csak ezt kizárva haladhatunk tovább. Természettudományosan így helyes. Viszont a kommunikációnk lehetne jóval humánusabb. Ez nem időfaktor kérdése, hanem a beállítódásunké, amelyet képesek lehetünk megváltoztatni.
Igen sajátos, hogy az orvoslásban a jó eredményeket negatívnak nevezzük, míg a rosszakat pozitívnak. Az a tudományos, ha tagadó mondatban fogalmazunk például: „kóros elváltozás nem valószínűsíthető”. Az „Ön egészséges”, „a minden rendben van” állítások – mivel természettudományosan nem bizonyíthatóak – vajon tudománytalanok? Meglehet, de mégis mennyivel megnyugtatóbb és humánusabb ezt olvasni és hallani! Az „Ez a betegség nem gyógyítható, csak tünetileg kezelhető” hervasztó mondat helyett miért is ne mondhatnánk: „Tünetei kezelésére szerencsére jó gyógyszereink vannak, és így, jól kezelve könnyebben képes lesz együtt élni ezzel a betegséggel.”
A közismerten pozitívnak nevezett gondolkodás egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden rosszat rózsaszínre színezzünk át, hanem azt, hogy reálisan, reális állításokban gondolkodjunk, és ezt kommunikáljuk befelé magunknak és kifelé másoknak.
Mi is a realitás ebben a vészterhes időben? Az biztosan állítható, hogy mindannyian jócskán kizökkentünk a megszokott életünkből, és a saját félelmeinkkel, kételyeinkkel küzdünk.
Mit hoz a jövő, ki tudná megjósolni?
Az bizonyosan reális állítás, hogy rendkívül sok tapasztalatunk keletkezik az elkövetkező időkben, és lesz mit kielemezni utólag. Szívem szerint ezt majd nemcsak tudományosan tenném, hanem érzelmeinket is megértve, feldolgozva.Végezetül álljon itt egy mának is szóló idézet a kiegyezés idejéből Deák Ferenctől:
,,A tapasztalás nagy kincs; de gyakran drága áron kell megszerezni, oly áron, hogy utóbb néha kételkedik az ember, ha nem adott-e többet érte, mint a mennyit tán ér? Azonban a legnagyobb pazarlás és a pazarlás legveszélytelenebb neme az, midőn megfizetjük a tapasztalás nagy árát és azt nem használjuk.” (1867)

Megtekintések száma: 655

A legégetőbb szakmapolitikai kérdések és vitatémák rovata.

ESEMÉNYEK