Első lépések a klinikum felé

2020-09-16 11:40:00 FORRÁS: Orvosok Lapja

Szerző: Lakatos Veronika és Szabó Enikő Kincső orvostanhallgatók, Debreceni Egyetem ÁOK

Orvosoklapja - Utánpótlás

Lakatos Veronika és Szabó Enikő Kincső orvostanhallgatók beszámolója az első nyári gyakorlatukról

Egy fiatal orvostanhallgatónak, akinek kiskora óta vágya, hogy embereket gyógyítson, beleláthasson a kórház valóságába, végignézhessen egy igazi műtétet, a sok és nehéz vizsga után a nyári gyakorlat az első alkalma erre. Ez mint első, közvetlen kapcsolata a páciensekkel, orvosokkal és a nővérekkel fordulópont lehet az életében. Előfordulhat, hogy valaki nagyon jól meg tudja tanulni a dolgokat elméletben, azonban kiderülhet, hogy a gyakorlatban nem képes használni a tudását, fél, túl lassú vagy egyéb okok miatt rájön, hogy nem való neki ez a pálya, nem teljesít jól, nem érzi magáénak a kórházi közeget. A nyári gyakorlatra viszonylag sok kórház fogadja a hallgatókat, és ez jó lehetőség arra, hogy a tanulók így több városban, több osztályon megfordulhatnak, és új kapcsolatokat alakíthatnak ki. Mi elsőként a lakhelyünkön lévő oktatókórházat választottuk az ápolástan-gyakorlat elvégzésére. Nagyon izgalmas volt úgy belépni a kórházba, hogy nemcsak látogatóba mentünk vagy például vérvételre, hanem mint egy „dolgozó”, akinek felelőssége van, és ha nem is életmentő, de kezdeti lépésekkel segíthettük a betegek gyógyulását és a nővérek, orvosok munkáját. Amellett, hogy érdekes volt, természetesen sok nehézséggel is szembe találtuk magunkat. A kora reggeli kelés, a betegek kiszámíthatatlan reakciói, a folyton csörgő telefon, a minden művelet előtti és utáni kézfertőtlenítés, az ott fekvő és újonnan érkező páciensek igényeinek kielégítése mind új volt, és megosztott figyelmet igényelt. Felfigyeltünk arra is, hogy valóban lényeges a jó kommunikáció, és tudni kell alkalmazkodni az eltérő korosztályokhoz. A mi osztályunkon nagyon rendes orvosok és nővérek dolgoznak, látni lehetett a betegeken is, hogy nem szenvedésként élik meg az ott töltött napokat. Volt egy nagyon kedves idős hölgy, aki a második csípőprotézis-műtétjére jött, és azt mondta, ha lenne egy harmadik csípője, akkor nagyon szívesen jönne még egyszer. Egyik nap pár órát a vérvételen töltöttünk, ami külső szemlélőként, valamint korábbi tanulmányaink alapján egyszerű feladatnak tűnt, azonban volt olyan, hogy nem sikerült vénát találni, vagy esetleg átszúrtuk azt. Ez ijesztő és rossz érzés volt, akárcsak az, amikor egy-egy ember felháborodva és lenézően mondta: semmiképpen sem engedi meg, hogy az orvostanhallgató vegyen tőle vért. Abban az esetben viszont, amikor biztatva és jóindulattal jöttek be, sikerült mindent helyesen megcsinálni. Sok kérdés felmerült bennünk már az elején. Az orvosok láttán elgondolkoztunk, ők mikor döntötték el, hogy milyen szakirányt válasszanak, mennyi idő alatt szerezték meg a rutint, és mennyi idő múlva lettek biztosak magukban. Rájuk nézve egyből szerettünk volna hozzájuk hasonlítani. Az orvosok és nővérek kapcsolata is érdekelt minket, és azt tapasztaltuk, hogy tisztelik egymást, és mindenki pontosan végzi a feladatát. A főnővér nagyon sokat foglalkozott velünk, és úgy tervezte a napokat, hogy minél több mindenbe beleláthassunk. Azt is megtanította, hogyan vívjuk ki a tiszteletet, és attól, hogy fiatalok vagyunk, ne hagyjuk, hogy tegezzenek minket. Nagy élmény volt, hogy a legtöbb beteg felnézett ránk, és az is, hogy amikor más osztályokra látogattunk, a fehér köpenyünk miatt sokszor orvosnak hittek, előreengedtek, köszöntek. Az orvosokkal is nagyon jó kapcsolatban voltunk, elvittek minket a magánrendelésükre, megnézhettünk néhány érdekes műtétet, és törekedtek arra, hogy tanuljunk, és amit csak lehet, kipróbálhassunk mi is. Volt alkalmunk éjszakára is bemenni, beadhattuk az injekciókat, megtanították az infúziók összekészítését. Teljesen átélhettük a nővérek és ápolók mindennapjait, és láttuk, hogy mennyire lényeges és nehéz az ő munkájuk is. Ehhez kellett, hogy irányítsanak minket. Amit még biztosan tanított ez az egy hónap, hogy a dokumentálást nem lehet elhagyni, és már a betegfelvételkor alaposnak kell lenni. Bennünket összességében csak még jobban megerősített abban, hogy ez a mi utunk, reméljük, a következő években is támogató orvosokkal és betegekkel fogunk találkozni, akik segítenek minket az előrehaladásban.

Megtekintések száma: 461

Fiatal kollégáink rovata

ESEMÉNYEK