Újratervezés: rezidens és doktori képzés (PhD)

A rezidens szakképzés és a tudományos pálya összehangolása évtizedek óta aktuális, mégis rendezetlen kérdés a pályakezdő kollégák életében.
Az utóbbi években különösen az egyetemi klinikákon dolgozó rezidensek szembesülhettek azzal az elvárással, hogy ha hosszabb távon az akadémiai pályán képzelik el jövőjüket, a szakképzéssel párhuzamosan doktori fokozatot is szerezzenek. Ez azonban a jelenlegi rendszerben nemcsak időbeli, de anyagi és adminisztratív terhet is jelent számukra.

Az eltérő egyetemi és klinikai gyakorlatok miatt a doktoranduszi státusz vállalása korántsem egységesen támogatott. Míg egyes helyeken bevett gyakorlat a nappali tagozatos doktori képzés ösztöndíjának (140 000 – 180 000 Ft/hó) megtartása teljes állású rezidensi munkaviszony mellett, máshol erre semmilyen lehetőség sincs. Ez az egyenlőtlenség komoly feszültséget szül: ugyanazért az elvárt teljesítményért van, aki dupla anyagi támogatásban részesül, míg máshol nem kap ösztöndíjat a doktoranduszi munkájáért, sőt egyes esetekben levelező státuszban fizet is a doktori képzéséért.

A 2025 júniusában megjelent módosított kormányrendelet értelmében várhatóan új lehetőségek nyílnak meg a pályakezdő rezidensek előtt. A rendelet kimondja, hogy:

„A részmunkaidőben foglalkoztatott rezidens munkaidejének növelése is az e rendelet szerinti keretszám terhére történhet. […] A munkaidő módosítása hiányában a szakképzés a továbbiakban is részmunkaidőben teljesíthető.”

Ez azt jelenti, hogy a szakképzés akár félállásban is végezhető, ami mellett reális idő maradhat a tudományos munkára, akár egy intenzívebb, nappali PhD-képzés keretében is.

Ez a lehetőség különösen akkor lehet értékes, ha figyelembe vesszük a jelenlegi doktori képzési rendszer problémáit: az állami ösztöndíjas képzést megkezdők csupán 53 százaléka szerez ténylegesen fokozatot, és mindössze 15–20 százalék végez az előírt négyéves időkereten belül. Egy doktori hallgató ösztöndíjára és kutatási támogatására átlagosan 10 millió forint fordítódik és ez akár kárba veszett támogatásként is felfogható az intézmény részéről, ha a folyamat végén nincs fokozat.

A doktori és szakképzési párhuzamosság problémáját nem csupán az időhiány, hanem az anyagi terhek is súlyosbítják. Egy nappali tagozatos állami ösztöndíjas doktorandusz jogviszony teljes ösztöndíja a rezidensi munkabér mellett sok helyen megszűnik, így a fiatal orvosnak döntést kell hoznia: tudomány vagy megélhetés.

Ezt a dilemmát kívánja orvosolni az új doktori képzési rendszer, amely három pillérre épül:   

1. kutatói kiválósági doktori képzés: teljes állásban, kutatási programhoz kötve, bruttó 640 000 Ft bérrel;
2. kooperatív doktori képzés: heti húszórás munkaviszony mellett, 250 000 Ft ösztöndíjjal és akár nettó 400–500 000 Ft összjövedelemmel;
3. hagyományos doktori képzés: jelenlegi ösztöndíjjal (140 000 / 180 000 Ft), részben munka mellett is végezhető.

A kooperatív doktori képzés különösen releváns lehet az orvosi utánpótlás szempontjából, hiszen lehetővé teszi a gyakorlati munka és a tudományos előrehaladás egyidejű vállalását rugalmas jogviszonnyal és emelt ösztöndíjjal.

Egyes klinikák már most is sikeresen alkalmazzák a részmunkaidős rezidens és paralel nappali doktorandusz modellt. Olyan struktúrák jöttek létre, ahol a rezidensek heti 20–30 órában dolgoznak az osztályon, miközben érdemi időt fordíthatnak kutatásra, publikációírásra és nyelvvizsga letételére, ami közül utóbbi a fokozatszerzés feltétele.

Ezeken a helyeken a képzés időtartama 1–2 évvel meghosszabbodik, de az egyetemi oktatói és kutatói utánpótlás szempontjából így is sokkal sikeresebb. Ahol viszont nem támogatják ezt a modellt, ott kiégéshez vezethet az elvárt kettős teljesítés, és egyik cél sem valósul meg.

Vannak azonban kritikus pontok, amelyekre mindenképpen figyelni kell a reform megvalósítása során. A jelenlegi kormányrendelet értelmében a részmunkaidős foglalkoztatás kizárólag a képzési keretszám terhére módosítható, ami azt jelenti, hogy ha ez betelik, bár a finanszírozás változatlan marad, a munkaidő további növelésére már nincs lehetőség. Ez bizonytalanságot okozhat az intézmények számára. Emellett a részmunkaidő bevezetése, a párhuzamos jogviszonyok kezelése és a kreditátvitel komoly adminisztratív terhet ró az érintettekre – épp a leginkább támogatásra szoruló fiatalokra. Ráadásul az új lehetőségekkel csak azok tudnak élni, akik olyan támogató közegbe kerülnek, ahol a vezetők tisztában vannak a rendelet nyújtotta opciókkal, ez pedig akár tovább is növelheti a hozzáférési egyenlőtlenségeket.

A doktori képzések átalakítása és a rezidensi munka rugalmassá tétele összességében üdvözlendő irány. Az, hogy a tudományos karrier ne egy hátráltató kiegészítője, hanem integrált része lehessen az orvossá válásnak, nemcsak az utánpótlás, hanem a teljes magyar egészségügyi rendszer érdeke.

Fontos azonban, hogy az új szabályozás ne csak elméletben kínáljon lehetőségeket. Az intézményi szintű alkalmazás, a szakképzési központok és tanszékvezetők támogatása, az adminisztratív egyszerűsítés és az ösztönzők hatékony alkalmazása kulcsfontosságú.

Ha sikerül valóban megteremteni egy olyan rendszert, ahol nem kell választani a gyógyítás és a kutatás között, akkor az orvostársadalom új generációja sokkal felkészültebb, motiváltabb és hosszú távon elkötelezettebb lesz mind a betegek, mind a tudomány iránt.