MAGYAR ORVOSI KAMARA

HUNGARIAN MEDICAL CHAMBER

Minden napnak kell valami hozadéka legyen

2018-04-29 06:15:48 FORRÁS: Orvosok Lapja

MOK hírek

A tudomány teljesen átalakítja az embert. Ez egy szenvedély, amiről nem lehet lemondani.

Lehet-e portrét írni egy emberről, aki tizenévesen megálmodta, hogy mi az, amivel egész életében foglalkozni szeretne, majd mindez nemcsak hogy valóra vált, de talán okkal mondhatjuk, hogy sikeres volt a pályáján. Kicsit olyan ez, mint amikor megkérdeznek valakit, hogy van és a válasz az, tökéletesen. Mit lehet ezután kérdezni?! A Lipót, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet egykori vezetője, a stroke-ellátás egyik magyarországi megszervezője, Nagy Zoltán professzor esetében bizony lehet. Mert az ő 18 éves kori álma, az agykutatás, az ideg-elme működésének feltérképezése nemcsak úgy megadatott neki. Önmagával szembeni szigorú elvárások, kemény munka áll mögötte, az – ami mint mondja –  „minden nehéz helyzetben továbblendítette”. Az Orvosok Lapja készített interjút a professzorral.

- Néhány hete, 75 évesen vonult nyugdíjba az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet éléről. Igaz, ezt önnél soha nem lehet tudni, hiszen egyszer már 65 évesen nyugdíjba ment. Szóval ez biztos, tényleg abbahagyja a munkát?

- Én most is dolgozom. Tudományos cikkeket írok, két könyvben is közreműködöm. Az egyik arról szól, ami sokakat érdekel és sokaknak van valamilyen elképzelése is a témáról, tehát arról, hogyan működik az agyunk. A másik, a kézírás neurológiai elemzését taglalja. Emellett továbbra is hetente bejárok a Városmajori Klinikára, lejárok Veszprémbe az egyetemre, ahol az egészséginformatikai szakirányú képzés keretében idegélettant tanítok, és számomra izgalmas témák kutatásában veszek részt. Az Országos Klinikai Idegtudományi Intézetben is megmaradt a szobám, és a lehetőség, hogy epidemiológiai adatok elemzésével foglalkozzak. De teljesen más területek is érdekelnek. Munkatársaimmal vizsgáljuk a festmények befogadásának neurobiológiáját. Ezt a kutatási irányt nevezik neuroesztétikának. Azt vizsgáljuk, hogy mi a különbség az agyi hálózatok alakulásában, ha egy festményt egy képzőművész (szakértő), vagy egy „civil” (nem szakértő) figyel meg. Az amerikai úti intézetben erre megvannak a műszeres feltételek. Nagyon érdekesek az első eredmények, mert egyértelmű különbségeket találtunk. Az okok elemzése az agykutatás legizgalmasabb kérdéseit vetik fel, de ennek külön beszélgetést lehetne szentelni.

- Gondolom nem véletlenül épp a festészet a kutatása tárgya, hiszen ön is fest, legalábbis festett. 2011-ben közös kiállítása volt textilművész feleségével Tihanyban, az azóta elhunyt Ferenczy-díjas Manninger Máriával. Most, hogy talán egy kicsivel több ideje lesz, elképzelhető, hogy újra ecsetet ragad?

- Elárulom, éppen a múlt héten vásároltam vásznakat és festéket. Régóta nem foglalkoztam ezzel, úgyhogy először össze kell szednem magam, az önbizalmamat visszaszerezni, hogy nem felejtettem el a „képcsinálást”.

- Meríthet a kamaszkorából is, hiszen úgy tudom az akkori rajzai közül még Indiában is kiállítottak egyet. Soha nem gondolta, hogy a tudomány helyett a művészettel kellene „főállásban” foglalkoznia?

- Talán pár pillanatra felmerült, de komolyan sohasem. Szigorú elvek szerint gondolkodó szüleim voltak, protestáns szellemben neveltek. A munka, a tanulás volt az első. 1956, amikor a középiskolát kezdtem, nem volt egy vidám korszak, ráadásul a család elég nehéz helyzetbe került. Nem volt helye a kamaszos lázadásnak. Bennem fel sem merült, hogy megkérdőjelezzem a szüleim értékrendjét, úgyhogy igyekeztem megfelelni az elvárásoknak: végig kitűnő voltam az Apáczai gimnáziumban, sportoltam, vívtam és zenét tanultam. Nem volt túl sok barátom, igaz,időm se lett volna rájuk. Talán akkor alakult ki bennem a szisztémás munka szeretete, az az önmagammal szembeni elvárás, hogy minden napnak kell valami eredménye legyen.

- A szülei döntötték el azt is, hogy az érettségi után hova jelentkezzen?

- Szó sincs róla. Valójában szellemileg elég korán leváltam róluk, önállóan döntöttem. Sokáig a fizika volt kedvenc tantárgyam, matematika-fizika versenyeken indultam. Végültalán azért nem jelentkeztem a TTK-ra, mert a gimnáziumban alattam járó,azóta nemzetközi hírű matematikussá váló fiú példáján felismertem, hogy mit jelent a matematikai tehetség. Ráadásul negyedikben teljesen magával ragadott az ideg-elme működése, mi ugyanis akkor pszichológiát is tanultunk. Így határoztam el, hogy ilyen területen dolgozó orvos szeretnék lenni, és beadtam a felvételimet az orvosira, ahova szerencsére elsőre fel is vettek.

- Az egyetemen is a korábbi szigorral tartotta magát az elvárásokhoz?

- Ott már azért egy kicsit kiengedtem. Nagy barátságok szövődtek, olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyek máig tartanak. Sokat tanultunk, de azért voltak kilengések. Elég, ha azt az esetet említem, amikor anatómia órán az egész ösztöndíjamat eljátszottam pókeren. Az egyetemen már lázadtam is. Nagyon érdekelt a biokémia, de a gyakorlati tanárunk annyira iskolásan tartotta az órát, hogy finoman fogalmazva elég sokat rendetlenkedtem ezeken a gyakorlatokon. A renitens magatartásom miatt nem kaphattam jelest, ez meg is pecsételte a biokémikus karrieremet. Később a kórbonctan, elsősorban a kórszövettan érdekelt. A sikeres szigorlat után tudományos diákkörösként a Haranghy-intézetbe kerültem, ahol a professzor témájával az öregedéssel, a rostok öregedésével foglalkoztam, majd Jellinek Harry professzor munkacsoportjában folytattam az érpathológia kutatásával, ami a mai napig is valamiképpen kapcsolatban van a munkámmal, a stroke problémájával.Ne feledjük, hogy az agyi erek kórállapotának következménye a stroke. Jellinek professzor mellett pályám alakulására nagy hatással volt Hüttner István professzor, aki később Montrealban is főnököm volt. Ebben az intézetben együtt dolgozhattam a pathológia számos kiválóságával. Barátságuk nagy érték számomra.

- Szóval belevetette magát a munkába. Semmi szórakozás?

- Nagyon jó társaság volt az intézetben, rengeteg energiánk volt. Sokat dolgoztunk, de állandóan ugrattuk is egymást, gyakran bolondoztunk.

- Mit ért bolondozás alatt?

- Egyszer például „álruhában” IKV (abban az időbe az állami lakásokat az Ingatlan Kezelő Vállalat tartotta karban ) munkásoknak adtuk ki magunkat egy barátommal,  mert megtudtuk, hogy egy kollégánk hetek óta könyörög a cégnek bizonyos javítások elvégzéséért. Amikor megjelentünk egy vödör homokkal elterjedt a házban, itt vannak az IKV-sok, és szinte minden lakásba behívtak, hogy javítsunk meg valamit. Mi mindent elvállaltunk, majd eltűntünk. Nagy botrány lett belőle. Végül is az IKV elvégezte a munkákat. Ehhez hasonló ugratások története ma is kering az egyetemen.

- Szakvizsgát először kórbonctanból tett. Ma azt gondolnánk, hogy nem ez a legnépszerűbb szakma...

- Abban az időben, a hatvanas években a patológia volt a tudományok tudománya, a klinikai szakmák megalapozója. Nem volt CT, MR, ezzel szemben kötelező volt a boncolás. Nagyon izgalmas évek voltak, élveztem, ahogy összeraktam az elemeket és megtaláltam a megoldást. Nem adtam fel az agykutatást, de a szövettant meg kellett tanulni. Aztán a szakvizsga után Juhász Pál professzor hívására, akit ma is szakmai pályám egyik legmeghatározóbb alakítójának tartok, átkerültem az akkori II. Ideg-elme Klinikára, ahol egy neuropathológiai részleg működött, aminek bekapcsolódtam a munkájába. Olyan kiváló munkatársaim voltak itt, mint a ma már méltánytalanul elfeledett Pohl Ödön, illetve Szegedy László professzor,a  ma még mindig aktív Óváry Imre és az MTA külső tagja, a Berlinben dolgozó Gosztonyi György professzor. Ez a klinika, a későbbi Pszichiátriai és Pszichotherápiás Klinika lett aztán sokáig a munkahelyem. 25 évet töltöttem itt ahol, neurológiai, majd pszichiátriai szakvizsgát tettem, s végül a neuropathológiai képesítést is megszereztem.

- Volt önben vezetői ambíció?

- Mindig is szerettem az önállóságot, a szakmai problémákat igyekeztem egyedül megoldani. Nem okozott soha örömöt, hogy mások fölött diszponáljak, de az sem, hogy nekem dirigáljanak. Az a fajta tudományos vezetői munka, amelyet külföldi tanulmányutak során, például Kanadában a Montreali Intézetben vagy az USA-ban Marylandben láttam, nagyon is vonzott volna. Itthon azonban az, hogy egy osztály vagy később egy intézet élére kerültem, nagyjából kimerült abban, hogy megteremtsem a feltételeket, a lehetőséget a munkára, a betegellátásra vagy kutatásra.

- Sokszor volt külföldön?

- Rövidebb hosszabb ideig igen. Dolgoztam Berlinben, Prágában majd innen pályázva kerültem Montrealba, ami meghatározó szakmai élményem lett. A neurológiai és patológiai intézet közös kutatója voltam. Itt kezdtem el komolyabban foglalkozni a vér-agy gát kutatásával. A munka során volt egy-két olyan eredetinek számító megfigyelésünk Hüttner Istvánnal, Hanna Pappiassal, amelyek máig érvényesek. Az agyi érbelhártya sejtek közötti kapcsolódás három-dimenziós leírását adtuk meg, amelyet számos helyen idéztek, amely tudományos elismerést hozott. Ennek alapján hívtak meg később Amerikába az NIH Neurobiológiai Laboratóriumába, ahol több mint két évet töltöttem.

- Soha nem merült fel, hogy kint marad?

- Az USA-ban nem, de Montreallal kapcsolatban elbizonytalanodtam. Fontos döntést kellett hoznom. Az intézet vezetője közölte, hogy szeretnének ott tartani, ráadásul megsúgták, hogy állampolgárságot is kapnék. Akkor a hetvenes évek második felében ez egy nagy csábítás volt. Már csak azért is, mert a montreali intézet akkoriban a világ egyik legjobb intézete volt. A vezetője az idegsebész Feindel professzor is a saját szakterületén világsztárnak számított. Én tehát maradtam volna. Viszont amíg én sikereket értem el a tudományban, addig a feleségem, aki a két kis gyerekünkkel kint volt velem, nem találta a helyét, tudtam, nem érzi jól magát. Édesanyám itthon várt vissza, ráadásul, amikor kimentem a klinikáról Kanadába két professzorom kezességet vállalt értem. Végül hazajöttünk.

- Eszébe jut néha, hogy mi lett volna, ha ott marad?

- Igen, sokszor. Az egy másfajta karrier lett volna. A Montreáli Neurológiai Intézet a McGill Egytem része volt. Az egyetemen pezsgő szellemi élet folyt. Csak az inézetben a továbbképzési lehetőségek meghaladták a 10 alkalmat hetente. Nemzetközileg elismert nagyságok jöttek előadni. Ráadásul a neurológiai intézet Montreal büszkesége volt, egész Észak-Amerikában elismerték, számos alapítvány támogatta, az intézet anyagi forrásai jelentősek voltak. Sokszor mondták nekem, hogy én itthon karriert csináltam, hiszen megadatott, hogy igazgatója lehettem az OPNI-nak, majd az OKITI-nek. Montreálban valószínűleg kutató ideggyógyászként más típusú karrier várt volna. De ki tudja...

- És miért inkább Kanada és nem az USA?

- Nem éreztem rosszul magamat az USA-ban sem, de a kivagyiságot, a "mi vagyunk a világ legjobbjai" hozzáállást nehezen viseltem. Kanadában európaibb, emberibb volt a légkör.

- Zavarja a nagyképűség a saját környezetében is?

- Nagyon. Elég kritikus vagyok magammal szemben is. Mindig azt néztem, mi az, ami nem sikerült, min kellene változtatni.

- Azért az USA-ban töltött évek mégiscsak nagy változást hoztak az életébe, itt találkozott azzal a stroke-programmal, amelyet aztán „hazahozott”, és itthon a magyar viszonyokra szabva átültetett.

- Ez már a nyolcvanas évek vége, amikor itthon még csak csetlő-botló próbálkozások voltak a stroke-ellátásban. Az USA-ban viszont már látható eredményeket értek el. Ezért, amikor megismertem a marylandi-stroke programot, annak „know-how”-ját igyekeztem itthon megvalósítani. A városmajori Szív és Érsebészeti Klinikán, ahol neurológus konziliáriusként dolgoztam a klinikai osztály vezetése mellett, Szabó Zoltán professzor azt javasolta, hogy dolgozzam ki és vigyem be ezt a programot a hazai körülményekre alkalmazva az akkori egészségügyi miniszternek. El is vittem, de hiába volt pozitív a fogadtatás, valahogy íróasztalfiókba került a program egészen a rendszerváltásig. Akkor előkerült, és végre a döntéshozók is zöld lámpát adtak a programnak. De ehhez egy véletlen kellett. Mégpedig az, hogy a lányom és az új miniszter kabinetfőnökének gyermeke ugyanoda járjon csellózni. Miközben vártunk a gyerekekre, sok mindenről elbeszélgettünk, szóba került a stroke-program is, ami felkeltette a kabinetfőnök érdeklődését. Így történt, hogy az új miniszter első napján, az első akta az íróasztalán ez a dokumentum volt. Tetszett a miniszternek, ebből lett a Nemzeti Stroke Program. Surján László miniszter és Jávor András államtitkár támogatása meghatározó volt a program elindításában.

- A program bevezetésével ön lett az agyérbetegségek elsőszámú itthoni képviselője. Gondolom az sem volt véletlen, hogy az akkoriban létrehozott Agyérbetegségek Országos Központjának is ön lett az első vezetője, és amikor a központ beköltözött a Lipótba, a stroke részleg igazgatója, majd az egész OPNI főigazgatója. Ez a sok vezetői poszt nem távolította el a tudományos munkától?

- Nyilván kevesebbet foglalkoztam közvetlenül a kutatással, a kisérletek manuális végzésével, mert többet kellett törődnöm azzal, hogy megteremtsem a a stroke ellátás, a stroke kutatás kereteit az intézetben. Az amerikai támogatással kialakított szövet-tenyésztő laboratóriumban sikerült humán agyi endothel sejteket tenyészteni. Ezen a modellen vizsgáltuk a véralvadási faktorok és az endothel sejtek kölcsönhatását. A patkány stroke modellen holland kutatókkal vizsgáltuk az őssejtek hatását az agykárosodás mérséklésében.

- Hogy fért mindez az idejébe?

- Nem tudom. Csak azt, hogy a tudomány teljesen átalakítja az embert. Ez egy szenvedély, amiről nem lehet lemondani. Persze azért, hogy ez megmaradhasson, megtanultam vezetőként, hogy nem mindent kell magamnak végezni. Igyekeztem jó munkatársakat találni, akikben megbíztam, akiknek át tudtam adni feladatokat. A kutatásban is mindig a lényeg érdekelt a technikai részletek kevésbé. Talán ebben, a lényeglátásban és az intuícióban vagyok viszonylag jó.

- Egy olyan embert, akit a folytonos tevékenység hajt, hogy érintette, amikor megszűnt az OPNI, és nyugdíjazták?

- Bevallom, nagyon rosszul. A Lipót egy fontos állomás volt az életemben, jelentős fejlesztéseket tudtunk megvalósítani. Igyekeztük a neurológia és pszichiátria harmóniáját megteremteni. Fejlesztettük a neuroradiológiát, számos új részleget hoztunk létre, például a neurológiai rehabilitációs osztályt, a pszichiátriai intenzív osztályt, a geriátriai osztályt, ami egyben a Semmelweis Egyetem Geriátriai Tanszéke is volt. Jelentősen fejlődött a neuropathológiai osztály,de kialakítottunk egy nagy kísérleti labort is. Nagyon közel állt a szívemhez a művészet-terápia, és megnyitottuk a Tárt Kapu Galériát. Amikor ennek vége lett, az egy nagyon nehéz időszak volt a számomra is, mert tudtam, hogy ez a döntés nemcsak az én munkám sikertelensége, de a betegeknek, a szakmának a drámája is. Talán nem túlzás, ha súlyos szavakat használok, mert valóban a Lipót bezárását követően nemcsak utcára kerültek krónikus betegeink, de jelentősen megemelkedett ebben a körben az öngyilkosságok száma, és a stroke halálozásban is átmeneti kiugrás következett be.

- Akkor 65 éves volt. 70, amikor az akkori államtitkár megkereste, hogy vállalja el az Amerikai úti idegtudományi intézet vezetését. Örült a reaktiválásnak

Nyughatatlan vagyok a végtelenségig, tehát én igen, a családom kevésbé. A feleségem nagyon nem szerette, hogy visszamentem főigazgatónak. Őt elveszítve, 2013-ban özvegy lettem, a család, a gyerekek, az unokák mellett az intézeti munka jelentett segítséget túljutni a nagyon nehéz napokon, heteken, hónapokon. A rendszeres munka, a hivatás, a szenvedéllyel folytatott kutatás és a hit, amit szüleimtől tanultam segített át életem nehéz periódusain.

- Említette, hogy mostanában egy könyvön dolgozik, amely az agyunk működéséről szól. Mondják, az ember csak néhány százalékát használja az agykapacitásának. Mit gondol az öné, hány százalékot.

Kétségtelen, a napi rutinban jó, ha az agyunk egy százalékát dolgoztatjuk. Abban az esetben, ha valaki kilép a napi rutinból, meg kell oldania egy váratlan helyzetet, rögtön többet használ. Nyilván egy kutatónak még többre van szüksége. Nagy gondolat azonban kevés van az ember életében. De sokszor kell próbálkozni. Ritkán, de olykor összejön. Talán néhányszor nekem is volt ilyen pillanatom.

Megtekintések száma: 282

Hírek

Kamarai tagok csoportos élet- és balesetbiztosítása

E-ügyintézés

Tagsági jogosultság ellenőrző

Közérdekű Adatok

MOK KOMPLEX

Kedvezmények

Tagdij

Területi szervezetek

Tagfelvétel

ESEMÉNYEK