2020 február 15-én lépett hatályba a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk. ) 187. §-ának módosítása. A módosítás „kuruzslótörvény” néven híresült el, holott az a törvény, amely a Btk. e szakaszát módosítja, több más törvényhely módosítását is tartalmazta. Az alábbiakban csak a „kuruzslótörvénynek” a pszichológusokkal, egyéb segítő szakemberekkel (a továbbiakban együtt: segítők) kapcsolatos vonatozásait tárgyalom, ezen belül is döntően csak a büntetőjogi aspektu

Anyagi jogi megfontolások

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 103. § (1) bekezdése meghatározza a pszichoterápia fogalmát és azt, hogy ezt a tevékenységet „pszichoterápiás eljárások végzésére képesítéssel rendelkező szakorvos vagy klinikai szakpszichológus végezhet önállóan.” A képesítési követelményekről szóló fordulatot hosszú évek óta változatlan szöveggel tartalmazza a törvény, de a korábbi szövegezés lényegében hasonló tartalommal volt hatályban. Ez azt jelenti, hogy nem a „kuruzslótörvény” minősítette jogellenesnek a törvényben előírt szakképesítés nélkül végzett pszichoterápiás tevékenységet. Ez az Eütv. rendelkezéseibe ütközött korábban is, tehát jogellenes volt. A jogellenesen végzett pszichoterápiás tevékenységet a „kuruzslótörvény” hatályba lépése előtt is fenyegették különféle szankciók, így például megvalósulhatott a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés bűncselekménye is. A ma rettegő segítők félelme tehát két oldalról is megalapozatlannak tűnik. Akik eddig is jogosulatlanul végeztek pszichoterápiát, azok eddig is kockáztattak különféle – köztük büntetőjogi – szankciókat. Akik eddig is jogkövető magatartást tanúsítottak, és ebben a szellemben folytatják tevékenységüket a továbbiakban, azoknak korábban sem volt, ezután sem lesz mitől tartaniuk.
A módosítás hatályba lépését követően a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) kuruzslásról szóló tényállása a következőképpen módosult:


Btk. 187. § (1) Aki ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen
a) az orvosi gyakorlat,
b) az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat vagy
c) a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások körébe tartozó tevékenységet jogosulatlanul fejt ki, vétség miatt egy évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.

A korábbi szabályozáshoz képest módosult szöveget dőlt betűvel jeleztük. A módosítás híre nagy felzúdulást keltett elsősorban az olyan pszichológusok körében, akik nem rendelkeznek klinikai szakpszichológus szakképesítéssel. Ők egyéb szakképesítés (tanácsadó, pedagógia szakpszichológus, stb.) alapján tevékenykednek. Egyéb, nem feltétlenül pszichológus segítők (gyásztanácsadók, coach-ok. stb.) is pánikba estek. Egyesek – eléggé el nem ítélhető módon – aktívan közreműködtek a rettegés gerjesztésében, ennek eredményeként sokan már szinte hallották csuklójukon a bilincs kattanását. Amint fentebb leírtam, álláspontom szerint az eddig is jogkövető magatartást követő szakembereknek nincs mitől tartaniuk. A kollégákat riogatók azzal érvelnek, hogy a pszichoterápia esetenként nehezen határolható el az egyéb, rokon tevékenységektől (tanácsadás, stb.). Ez részben igaz, de ez sem újdonság, korábban is így volt, a jogosulatlanul végzett pszichoterápiás gyakorlat korábban is jogellenes volt. Másfelől a büntetőeljárási jog egyik legfontosabb alapelve az in dubio pro reo – vagyis kétség esetén a terhelt javára kell dönteni. Ennek alapján az eljárás során kétséget kizáróan(!) kell(ene) bizonyítani azt, hogy a segítő tevékenysége egyértelműen pszichoterápiának minősült. Ennek meglehetősen nagy nehézségeire az eljárásjogi megfontolások kapcsán visszatérek. Még kevésbé van okuk félelemre a nem egészségügyi szakképesítéshez kötött tevékenységeket jogszerűen végzőknek (coach-ok; stb.). Esetükben csak akkor merül föl a kuruzslás gyanúja, ha nem (tisztán) coach-ként működnek, hanem „bújtatott” egészségügyi tevékenységet folytatnak, egészségügyi szolgáltatást nyújtanak engedély nélkül.
A jogban nem kellően jártas kollégák egyetlen jogszabályhelyet megtalálva gyakran úgy gondolják, hogy annak alapján a jogeset teljes körűen megoldható. Ez általában nem állja meg a helyét, így van ez a kuruzslás bűncselekménye esetén is. Általában ez a kérdéskör sem oldható meg pusztán a Btk. 187. §-a alapján. Terjedelmi okokból el kell tekintenem az egyéb, szóba jöhető bűncselekményektől (foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés, testi sértés, stb.) való elhatárolási kérdések tárgyalásától. Ugyancsak nem tárgyalom a kapcsolódó (halmazati) bűncselekményeket (/köz/okirathamisítás, csalás, stb.).
A Btk. 4. § (1) bekezdése alapján „Bűncselekmény az a… cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre e törvény büntetés kiszabását rendeli.
(2) Társadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely mások személyét vagy jogait, illetve Magyarország Alaptörvény szerinti társadalmi, gazdasági, állami rendjét sérti vagy veszélyezteti.”

A fenti rendelkezés értelmében a társadalomra veszélyesség (a materiális bűnösség) a bűncselekmény – ezen belül a bűnösség - elengedhetetlen fogalmi eleme. Némi egyszerűsítéssel egy bűncselekmény megvalósulásához nem elégséges a formális jogsértés, a cselekménynek veszélyesnek is kell lennie a társadalomra. Nem folytatom az elvont jogi fejtegetést, lássunk inkább egy példát. Adott egy kóros szerhasználattal küzdő személy. Éveken keresztül egyik terapeutától a másikhoz megy – eredménytelenül. Aki találkozik ebbe a problémakörbe sorolható kliensekkel, az tudja, hogy elég gyakori történetről beszélek. Évek múltán a kliens elvetődik egy tanácsadó pszichológushoz. Absztinenssé válik, ezzel összefüggésben egy rakás pozitív változás következik be az életében, családi kapcsolatai, munkateljesítménye egyes, a rendszeres szerfogyasztással összefüggő egészségproblémái javulnak. Mindebben ő is, a környezete is fontos szerepet tulajdonít a tanácsadó tevékenységének. Egy rosszakarója feljelenti a pszichológust, jogosulatlan pszichoterápia végzése miatt. A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy bűncselekmény hiányában már a rendőrség elutasítja a feljelentést, az eljárás el sem indul. Ha mégis elindul a büntetőeljárás, a rendőrség, vagy az ügyészség –szintén bűncselekmény hiányában - nagy eséllyel megszünteti az eljárást. Ha szinte csoda folytán az ügy bírósági szakaszba jut, akkor aligha fordulhat elő, hogy a bíróság a tanácsadó tevékenységét társadalomra veszélyesnek nyilvánítaná, vagyis bűncselekményként értékelné. És akkor még nem beszéltem arról, hogy milyen komoly bizonyítási problémák merülnének föl azzal kapcsolatban, hogy a tanácsadó tevékenysége pszichoterápiának minősíthető-e, vagy sem.

Mi lehetett a jogalkotó szándéka a módosítással?


Erre természetesen nagyon nehéz választ adni. Valamilyen szinten orientál ebben a kérdésben a „kuruzsló törvény” indokolása. A törvények indokolása nem jogforrás, jogi kötőereje sincsen. Mégsem véletlen, hogy a fontosabb törvényeknek általában van indokolása és szokás erre hivatkozni a jogirodalomban is. Az indokolás tárgyunk szempontjából leglényegesebb része így szól:

A kuruzslás tényállásának kiegészítésével … a pszichoterápiás tevékenység jogosulatlan végzésére utaló fordulattal - az „aposztróf doktorok” ilyen jellegű tevékenysége értékelhetővé válik a büntetőjog számára. Az áldoktorok jogosulatlan tevékenysége a testi betegségek gyógyításának ígéretével, mentális működést érintő megközelítéseket alkalmaznak mind a gyógyulás reményének felkeltésében, mind az (ál)gyógyítás eszköztárában. Ezen túl a
„pszichoterápia” önálló vagy jelzővel ellátott megjelenése ezen a területen a leggyakoribb.

A szövegből úgy tűnik, hogy a jogalkotó elsősorban a semmiféle egészségügyi képzettséggel nem rendelkező sarlatánok üldözéséhez büntetőjogi eszközöket is kíván biztosítani. Az indokolásból nemigen olvasható ki olyan szándék, hogy a különféle, pszichoterápiára ugyan nem, de egyéb tevékenységére jogosító, elismert képesítésekkel rendelkező, jogszerűen működő segítőket kívánná üldözni. Ahogyan mondani szokás, a jóslás nagyon nehéz dolog, különösen a jövőre nézve. Hogy megalapozott-e egyes segítők pánikreakciója, vagy sem, arra a jövőbeni joggyakorlat fog igazából választ adni. „Raktárra” nem érdemes szorongani, a magam részéről nem tartom valószínűnek, hogy a jogkövető segítőknek oka lenne félelemre.
Ezt a kijelentésemet a fenti, döntően anyagi jogi megfontolásokra alapozom. Ezeken túlmenően álláspontom szerint eljárásjogi érvek is a pánik megalapozatlanságát valószínűsítik, ezeket a következő részben tárgyalom.