Az egészségügyben dolgozók önfeláldozását nem lehet figyelmen kívül hagyni!
Jó az, hogy az Emmi egyben marad? Mi lesz az orvoselvándorlással és a budapesti kórházfejlesztésekkel? Mi lesz az oktatáspolitika lényege, mire számíthatnak a pedagógusok? Mi az új ciklus kultúrpolitikai alapvetése? És hogyan értette a tízparancsolat és az egészség összefüggéseit? Ezekről is faggatta a mandiner.hu Kásler Miklós onkológus orvosprofesszort, az Emberi Erőforrások Minisztériumának új vezetőjét, aki azt is kifejtette: szerinte a liberalizmus elérte a korlátait.
Vannak, akik szerint az Emmit újra el kellene osztani a hagyományos nagy területekre, az egészségügyre, oktatásra, kultúrára, és így tovább. Ön változtatna az Emmi jelenlegi szerkezetén, vagy ez a szuperminisztérium jól van úgy, ahogy most van?
Én nem nevezném szuperminisztériumnak. Elfogadom és helyesnek tartom, hogy minden, ami az emberrel kapcsolatos, ami az emberi élet minőségét, a családot, az oktatást, nevelést, az emberek egészségügyi állapotát és a különböző képzéseket érinti, az egy tárcán belül maradjon. Ha visszanézünk a magyar kormányzati struktúrákra, azt tapasztaljuk, hogy voltak időszakok, amikor nagyon kevés miniszter alkotta a kormányt. Emlékszem olyan minisztériumra, amikor az egészségügy egyetlen egység volt a belügyminisztériumon belül. Itt arról van szó, hogy az egyes részterületeket a megfelelő embereknek kell vezetniük. Lényegesnek tartom, hogy az emberközpontú, a családközpontú, a nemzetközpontú, tehát az értékközpontú tevékenységeknek a harmonizációja megtörténjen. Ennek a minisztériumnak én ebben látom az értelmét.
Az egészségügy kapcsán lehetetlen lenne végig venni az összes fontos kérdést, de azért beszéljünk a legégetőbb problémákról. Az egyik ilyen az orvos- és ápoló-elvándorlás. Mit tervez tenni ezen a területen?
Ezt egy rendkívül komplex, összetett jelenségnek gondolom. Rögtön hozzátenném, hogy az elvándorlás üteme az elmúlt években jelentősen csökkent.
Úgy gondolja, ez azért van, mert olyan mértékben javult volna a pénzügyi helyzetük Magyarországon?
Egy orvos elvándorlása nem kizárólag pénzügyi kérdés, a körülmények változtak. Egy orvos elvándorlásának nagyon sok összetevője van.
Ilyen a viszonyulása a betegeihez, a viszonyulása a magyar társadalomhoz, a hazájához. Hogyan érzi magát, mennyire becsülik őt meg? Mennyire van lehetősége arra, hogy valóra váltsa a saját tudományos, orvosi elképzeléseit? Ezt a kérdéskört több irányból kellene megközelíteni, de értelemszerűen hozzá tartozik az anyagi háttér is. Fontos, hogy azok, akik itthon maradnak, orvoshoz méltó életvitelt tudjanak folytatni. Egy orvosnak is szüksége van a kikapcsolódásra, az olvasásra, az önképzésre és továbbképzésre. Ugyanez igaz a nővérekre is, az egészségügyi szakdolgozókra, az ő képzésükre is. Náluk talán a szociális problémák jelentősebbek, de az ő esetükben is sok körülmény változott, változtak például a bérek is. Mindenesetre úgy gondolom, rajtuk sokat segítene, ha a szociális helyzetükön lehetne javítani.
Például mivel?
Például nővérszállások, nővérlakások biztosításával, vagy egyáltalán az életvitel megkönnyítésével.
Ön kísérletet fog tenni arra, hogy a most már külföldön praktizáló magyar orvosokat hazacsalogassa?
Igen, ugyanis itt a saját tapasztalatomra tudok hagyatkozni. Az Országos Onkológiai Intézetbe nagyon sokan visszajöttek külföldről, Nyugat-Európából vagy épp Amerikából, tehát nagyon jó helyekről is. Nos, ennek biztos nem a fizetés volt az oka, hanem az a lehetőség, hogy itt mindenki előtt teljesen szabad a pálya. Mindenki befuthatja azt a tudományos karriert, amire vágyik, esetleg erre még nagyobb is az esélye, mint Nyugat-Európában. Ne felejtsük el, hogy Nyugat-Európában hátrányok ezen a területen is épp úgy vannak, mint előnyök. Összességében, ha Magyarországon az egészségügyi dolgozók tekintetében az állandó támadások helyett a megbecsültség dominálna, ha az ellenzék nem a negatív kivételek kiragadásával foglalkozna, hanem azzal a tisztelettel, ami kijár azoknak, akik az életüket a többi embertársuk gyógyítására, életmentésére áldozzák, akkor ez sokat számítana az országhatárokon innen és túl dolgozó egészségügyi szakemberek számára egyaránt. Annak kimondottan negatív hatásai voltak, hogy most már két-három évtizede folyamatosan az egészségügyi dolgozók vannak pellengérre állítva.
Az igaz, hogy a magyar egészségügy egészének a negatív megítélése átragadt a benne dolgozó kivételes szakemberekre is.
Azt valóban jól látja, hogy nagyon káros hatásai vannak annak, amikor azokról az orvosokról, nővérekről és asszisztensekről beszélnek méltatlan módon, akiknél a munkaidőnek lényegében folyamatosnak kell lennie, legalábbis a készenlét szintjén mindenféleképpen. Hiába járt le egy orvosnak a munkaideje a műtét közben, nem dobhatja el a szikét. Az egészségügyben dolgozók önfeláldozását nem lehet figyelmen kívül hagyni! Továbbiak a teljes cikkben