2024-10-07 14:53:00 FORRÁS:
Szerző: Álmos Péter, Hegedűs Zsolt
Hírek - MOK hírekA magyar egészségügy nem csupán finanszírozási problémával küzd. A politika azzal, hogy az elmúlt két évtizedben beleavatkozott az orvosi önkormányzatiság kérdéseibe, a biztonságos gyógyítás és gyógyulás feltételeit megroppantotta. Egy kisgyermek halála nemrég orvosi mulasztásként került be a köztudatba, de a Kúria ítélete Magyarországon most először mondta ki, hogy az állam teremtette feltételekben hiba van. A cikkben ismertetjük, miként jelenik meg a szakmai megközelítés háttérbe szorítása a tragédia során, illetve kontrasztként azt is, hogyan változott meg a brit egészségügy egy hasonlóan drámai eseményt követően.
A magyar tragédia
A szekszárdi kórházban 2019. február 28-án egy család elvesztette két és fél éves kisgyermekét. A halál oka bárányhimlő-fertőzés talaján kialakult súlyos bakteriális felülfertőződés volt. A jogi eljárás végén a Kúria ítéletben mondta ki, hogy el lehetett volna kerülni a tragikus kimenetelt, ha a kórházban idejében megtörténnek a szükséges vizsgálatok és beavatkozások. Ezzel az ítélettel először fordult elő, hogy a bíróság rendszerhibát állapított meg a magyar egészségügyben. Kimondták a kórház felelősségét, mert egy még képzés alatt álló rezidens orvos a gyermek kezelése során hosszabb időre magára maradt, mivel a megfelelő felügyeletéhez nem volt elég szakorvos az osztályon. A gyermek életét már nem lehet visszaadni, a hiba következményei visszafordíthatatlanok. Miután rendszerhibáról beszélünk, annak okai azonnali kezelésre szorulnának, hogy a hasonló történetek elkerülhetőek legyenek.
A kérdés tehát most az, hogy mit tanul a magyar egészségügy és annak vezetői a szekszárdi tragédiából? Előmozdítja-e a Kúria ítélete azt, hogy a hiba valódi, legmélyebb okait orvosoljuk?
A kórház és az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) első megszólalásai nem erre utalnak. Nyilatkozataikban azt hangsúlyozzák, hogy az ellátásban érintett két orvos már nem dolgozik az intézményben, ezzel az egyének felé tolva a felelősséget a gyermek haláláért (ellentétben az ítélet jelentésével). Nem esik szó arról, milyen változtatásokat tervez az elmarasztalt intézmény és az ágazatirányítás annak érdekében, hogy elkerülhető legyen egy következő végzetes kimenetel.
Kétségtelen, hogy egy rendszerhiba okai összetettek, és - minthogy túlmutatnak az egyéni döntésen - nehezebb felelőst találni és a hibát javítani. Ugyanakkor ezek azok a tényezők, melyek a rendszer működését meghatározva újra megteremtik a hasonló esetek megismétlődésének esélyét.
Felelősség van, szakmai önrendelkezés nincs
Az orvosközösség talán a nyilvánosságnál is feszültebb figyelemmel követte az ügy kimenetelét. Szakmai fórumokon, a közösségi média orvosok által látogatott felületein számos kolléga reagált az esetre. Szívfacsaró volt olvasni az ítéletben, híradásokban, hogyan jutott el a gyermek ellátásának folyamata a kezdeti tünetektől a tragikus végkimenetelig.
Fájó volt felismerni benne a tipikus helyzetet, ami sokunknak szinte mindennapi valóság: ma a magyar orvosok visszatérő élménye, hogy nem megfelelőek a körülmények a betegek megnyugtató ellátásához. Ha pedig nem tudjuk megadni azt a kezelést, megszervezni azt a betegutat, ami szakmailag indokolt volna, akkor felmerül, hogy sérül a legfontosabb hippokratészi parancs, a primum nil nocere - az első, hogy ne árts! - elve. Ez a dilemma, ha túl sokszor ismétlődik, az orvos morális sérüléséhez vezet, ami egy kiégéshez hasonló állapot és akár nagyon fiatal kollégákat is érinthet.
Orvosként - emberi tényezők okán - mindannyian követünk el hibákat, és a következmények sokszor nem helyrehozhatók. Az orvosi hivatás egyik legnagyobb nehézsége, hogy a tévedéseink emberéletekben mérhetők. Ezért rendkívül fontos szempont, hogy milyen körülmények között végezzük ezt a veszélyes, nagy felelősséggel járó munkát, ahol egy hétköznapi betegség pár nap alatt egy család és az orvos tragédiájába torkollhat.
E kiemelt felelősség miatt a szakmai szempontok elsődlegességébe vetett bizalom minden gyógyító tevékenység alapja. Ez tenné lehetővé, hogy az orvosi döntések mindenkor a legnagyobb gondossággal, a szükséges és beszerezhető információk birtokában, akár többszörösen ellenőrizve szülessenek meg.
Magyarországon ez a bizalom az utóbbi két évtizedben több szempontból is megkérdőjeleződött, mert nálunk - a fejlett világ gyakorlatával ellentétben - az alapvető orvosszakmai szabályozás nem a felelősséget viselő orvosoknál, hanem politikusok, jogászok kezében van. Amikor a Magyar Orvosi Kamara vezetése az ágazat vezetőivel orvosszakmai kérdésekről tárgyal, akkor az asztalnál többségében nem orvosokkal, hanem jogászokkal, közgazdászokkal, rendőrökkel, hivatalnokokkal ül szemben. Az ágazatirányítás vezetői között ma mindössze egyetlen ember van, aki rendelkezik betegágy mellett szerzett gyógyító tapasztalattal: az országos kórház-főigazgató.
A gyógyítás szabályai és feladatai feletti szakmai önrendelkezés az orvosok számára nem büszkeségi kérdés, nem hatalmi játszma. Az egészségügyben minden egyes döntés közvetlenül emberi életekre hat. Ezért - a betegeink és szakmai lelkiismeretünk védelmében - van szükség arra, hogy az orvosok szakmai kérdésekben önkormányzati joggal bírjanak. A politika orvosi tudást felülíró döntései a szekszárdi tragikus esetben tisztán megmutatkoznak.
Az elmúlt húsz évben több lépésben csorbították a kormányok a szakmai önkormányzatiság jogát, az átvett feladatokat illetően pedig az állam rendkívül rossz gazdának bizonyult.
Nézzük a három legalapvetőbb feladatot, amivel a politika kudarcot vallott és amelyek elégtelen teljesítése közvetlenül megjelenik a szekszárdi tragédiában is:
Ahhoz, hogy Magyarországon az egészségügyi rendszer működése javuljon, az alapoktól kell elindulni. A politikának hátra kell lépnie, és visszaadnia a szakmai kérdések gondozásának jogát a szakmának, azaz a Magyar Orvosi Kamarának. Más intézmények szakmai függetlenségét is javítani kell. Ha az ellenőrző hatóság (pl. az NNGYK) és a szolgáltató (OKFŐ) ugyanazon kormányzati szerv irányítása alatt áll, lehetőség nyílik arra, hogy csupán papíron teljesüljenek a jogszabály által előírt minimumfeltételek (amelyek megszabják egy osztály működéséhez szükséges körülményeket, eszközöket, emberi erőforrásokat). Így történt ez a szekszárdi esetben is.
Az angol tragédia
Nézzük meg, hogy miképpen lehet egy, a magyar gyermek tragédiájához hasonló esetre másképp, a társadalom számára hasznos módon reagálni. Az Egyesült Királyságban ugyanis érdemi, rendszerszintű változásokhoz vezetett egy ügy, amelynek nyomán az orvosszakma és a közvélemény együtt harcolt ki változásokat az orvosi gyakorlattal kapcsolatos felelősség és a szabályozó testületek szerepe kapcsán.
2011-ben Jack Adcock, egy hat éves Down-szindrómás fiú súlyos fertőzéssel és kiszáradással került kórházba, ahol a magyar esethez hasonlóan egy szakvizsgával nem rendelkező orvos lett a kezelőorvosa. Dr. Bawa-Garba addig kiváló eredménnyel végezte el képzéseit. Ahogy nálunk, ott sem volt az osztályon személyes gyermekgyógyász szakorvosi felügyelet. A magyar helyzethez hasonlóan számos rendszerszintű tényező egymást súlyosbítva vezetett a halálesethez. A kórház túlterhelt volt, miközben jelentős munkaerőhiánnyal küzdött, ezért a személyzet között információáramlási, kommunikációs problémák adódtak, a laboreredmények kézbesítése számítástechnikai problémák miatt csúszott, az orvosi döntéshozatalban vétett hibákat nem korrigálta szakorvosi ellenőrzés. A gyermek a magyar kisfiúhoz hasonlóan az alapfertőzés szövődményeként fellépő szeptikus sokkban hunyt el.
Dr. Bawa-Garba-t beperelték és 2015-ben gondatlanságból elkövetett emberölés miatt elítélték, két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Az eljárásban felhasználták ellene bizonyítékként azokat az elemző dokumentumokat, amelyeket maga készített az eset után. A jegyzetekben dr. Bawa-Garba részletesen elemezte a történteket, beleértve a saját hibáit is, hogy tanulhasson belőlük és megelőzze a hasonló hibákat a jövőben. A tárgyalás során azonban ezek a reflektív jegyzetek az orvos elleni bizonyítékul szolgáltak.
A bírósági szakaszt követően az orvost törölték a működési nyilvántartásból, nem folytathatta a szakképzést, nem dolgozhatott orvosként. Más következmény azonban nem volt, sem a kórházat, sem az elvileg felügyeletet biztosító szakorvost nem vonták felelősségre.
Az ügy nagy felháborodást váltott ki az orvosi közösségben és a társadalomban is, hiszen egyértelmű volt, hogy dr. Bawa-Garbát egyedül tették felelőssé a rendszerszintű hibákért. Az eset jelentős mértékben befolyásolta az orvostársadalom morálját, számos kolléga attól félt, hogy hasonló helyzetben ők is könnyen egyedül találhatják magukat a vádlottak padján.
A társadalom igazságérzetét bántotta az eljárás, közadakozással gyűjtötték össze az orvosnak a fellebbviteli bírósági eljáráshoz szükséges pénzt, 335.000 fontot. Az eset hatására az Egyesült Királyságban olyan dolog történt, ami Magyarországon sajnos nem jellemző: elemezték a folyamatokat, felismerték a hibákat és változtatásokat eszközöltek.
Következmények Angliában
Az eset transzparens elemzése rávilágított arra, hogy az eljárásban nem vették figyelembe a kórházban uralkodó körülményeket, például a munkaerőhiányt és a szervezési problémák hatását a betegellátó munka minőségére.
Az Egyesült Királyság egészségügyében kultúraváltást eredményezett Jack Adcock halála. A korábbi hibáztató és büntető megközelítést hátrahagyva a felfedezett hibákra mint tanulási, jobbítási lehetőségekre tekintenek. A fellebbviteli bíróság az emberölés vádját 2018-ban ejtette, a praktizálástól való végleges eltiltás helyett a felfüggesztés letelte után Bawa-Garba folytathatta képzést. Mivel felfüggesztése a vizsgálatok idején is tartott, így Jack elvesztése után 11 évvel, 2022-ben lett gyermekgyógyász szakorvos. A brit társadalom úgy ítélte meg, tragikus hibája után is képes lehet gyógyítóként segíteni a betegeket.
Zárszó
A Magyar Orvosi Kamara elkötelezett abban, hogy visszakapja a szakmai kérdéseket meghatározó jogköröket, az állami szerveknek, politikának pedig elsősorban felügyeleti szerepe legyen ezekben a kérdésekben. Ez szolgálja a betegek és a gyógyítók biztonságát egyaránt. Ezért küzdünk és ehhez kérjük a társadalom támogatását.
Végezetül érdemes felidézni a 2010-ben elfogadott Nemzeti Együttműködés Programjának kamarákra vonatkozó bekezdését:
“A szocialista kormányzat az „álreform” részeként jelentősen meggyengítette az egészségügyben működő hivatásrendi köztestületeket, a kamarákat. Az új kormányzat partnernek kívánja tekinteni a kamarákat, szerepük újragondolása és megerősítésük az egészségügy valamennyi szereplője számára kívánatos.”