Budapesten két hónap alatt 250.000 embert oltottak be 1945-ben

2021-01-08 08:51:00 FORRÁS: https://www.facebook.com/nyary.krisztian/posts/1015898511015

Szerző: Nyáry Krisztián

Koronavírus - Lakossági tájékoztatás

1945-ben, pár hónappal Budapest ostroma után, a szétlőtt városban, kivérzett egészségügyi intézményrendszer, akadozó víz- és áramellátás mellett néhány járványügyi szakember végrehajtotta a főváros történetek legnagyobb szabású oltási kampányát. Nagyjából két hónap alatt beoltották fertőző hastífusz ellen Budapest minden, a járvány által veszélyeztetett lakosát, összesen 250 ezer embert.

Már 1944 őszétől kezdve visszatértek a városba a korábban lépésről-lépésre visszaszorított fertőző betegségek: a kiütéses tífusz, a vérhas és a hastífusz. A romló higiénés viszonyok következményeként először a gettóba zárt zsidó lakosság körében kezdtek terjedni a járványok, később a vízellátás akadozásával párhuzamosan a város minden sűrűn lakott területén megjelentek. Amikor a tífuszos betegségek átterjedtek a jórészt csatornázatlan nyomornegyedekbe, például az Auguszta- és Mária Valéria-telepekre, ahol a fertőzött szennyvíz az utcai árkokban hömpölygött, a megbetegedések száma még tovább nőtt. A szétlőtt főváros higiénés állapotát jól jellemzi, hogy az asszonyok a külső kerületekből is a városligeti artézi kutakhoz jártak mosni, – újabb járványügyi gócpontot hozva létre ezzel.

A hastífuszt korábban – éppen a jó városi infrastruktúra miatt – vidéki betegségnek tartották, így a hatóságok nem voltak felkészülve a helyzet kezelésére. Az ostrom után, a hivatalosan 268 ágyas Wesselényi utcai szükségkórházban több mint ezer beteget láttak el, amikor a hastífusz köztük is terjedni kezdett. A csillapíthatatlan hasmenéssel és kiszáradással járó betegség kórházi áldozatainak száma nem ismert, de az biztos, hogy csak ebben az intézményben két orvos és egy műtősnő is belehalt a fertőzésbe. Az ostrom utáni időszak híres, tífuszban elhunyt áldozata volt az ellenállási mozgalomhoz is köthető Szabó Ilonka operaénekesnő, aki halála előtt budai lakásában, 41 fokos lázban hozta világra gyermekét. „Szülés közben operaáriákat énekelt. (…) Az eset, megrázó mivoltában, páratlanul áll az orvostudomány történetében” – írta a művésznő életét megmenteni hiába próbáló orvos.

A hastífuszos betegeknek korábban jellemzően 5-7%-a halt meg, de a háború miatt amúgy is legyengült szervezetű emberek közül minden tizedik belehalt a betegségbe. 1945-ben az akkor egymilliós lakosságú fővárosban kilencezer beteget azonosítottak, ami sokszorosa volt a korábbi számoknak, ráadásul az összeomlott közigazgatás miatt valószínűleg így is csak kisebb részük került be a statisztikába. Hogy nagy baj van, az 1945 tavaszán pontos adatok nélkül is látszott. Immár nemcsak a nyomortelepekről vagy a volt gettó területéről jöttek hírek új megbetegedésekről, hanem a főváros minden kerületéből. Ugyancsak 10%-os halálozási arány mellett terjedt a korábban többnyire katonai táborokban jellemző kiütéses vagy flekktifusz is. Mivel a szemétszállítás is akadozott, a tisztifőorvosi hivatal szakemberei attól tartottak, hogy nyáron a szemétre gyűlő legyek robbanásszerűen el fogják terjeszteni a betegséget. Két hónapjuk maradt, hogy tegyenek valamit.

Bakács Tibor zuglói tisztiorvos ötlete volt, hogy a betegség által leginkább veszélyeztetett 10 és 50 év közötti népességet még a nyár előtt oltsák be hastífusz ellen. A korábban illegális kommunistaként tevékenykedő orvos 1944-ben megszökött a munkaszolgálatból, maga is legyengülten, betegen tért vissza a háború utolsó napjaiban Budapestre. Lelkesen látott zuglói munkájához, és politikai jelentőséget is tulajdonított a „budapesti proletárok” egészségvédelmének. Az oltás fejlesztését és gyártását Újhelyi Károly irányította. Ő már a Horthy-korszakban is vezető járványügyi szakember volt, 1939 óta foglalkozott oltóanyag-termeléssel. A háború alatt ideiglenesen Tihanyba menekített Biológiai Intézet vezetőjeként többek között rajta múlt, hogy 1944-ben sem állt le a járványok elleni küzdelem Magyarországon. A két eltérő múltú, azonos célért dolgozó ember közös küldetése nem volt sikerre ítélve.

A nagyszabású akció Zuglóban indult, és leküzdhetetlennek tűnő logisztikai feladatot jelentett. Nemcsak a kitenyésztésre váró törzseket kellett vidéki kórházakból beszerezni, hanem a semmiből kellett ideiglenes gyárakat kiépíteni a szérum, a denaturált szesz vagy a fecskendők előállításához is. Villamos áramot például az orosz megszálló hadsereg külön engedélyével, hosszas utánjárás után szereztek az egészségügyi szakemberek. Az emberfeletti munkának köszönhetően Zugló minden veszélyeztetett lakosát már a húsvéti időszakban sikerült beoltani, – ráadásul a protokollnak megfelelően háromszor egymás után, egyhetes időközökben. A lakosságot háztömbönként, falragaszok útján értesítették az oltásról, magát a vakcinációt a körzeti orvosok bonyolították.

A sikeres zuglói főpróba után indult a teljes Budapestet érintő oltási program, amelyet Bakács Tibor immár fővárosi tisztifőorvos-helyettesként koordinált. Az egész várost érintő akció során a 20 és 40 év közötti lakosság számára kötelezővé tették az oltást, a 10-20 valamint a 40-60 év közöttieknek csak ajánlották, a gyerekeknek és az idősebbeknek nem javasolták. Azaz csakis a leginkább veszélyeztetett korosztályra koncentráltak, de arra nagyon alaposan. Érdekesség, hogy az oltásért – a városi közigazgatás teljes pénztelensége miatt – fizetni kellett, méghozzá dózisonként egy villamosjegy árát. A fizetés alól azonban szociális helyzet alapján mentességet lehetett szerezni. A kötelező megjelenést a hivatalok nem nagyon tudták érvényesíteni, a szegénynegyedek kevéssé szabálykövető lakossága körében különösen alacsony volt az oltásra jelentkezők aránya. A kőbányai Auguszta-telepen ezért később be is robbant a járvány, aminek a hatóságok végül úgy vették elejét, hogy élelmiszerjegyet csak oltási bizonyítvány felmutatása esetén osztottak. A körzeti orvosi rendelőkben, a nagyobb munkahelyek üzemorvosi rendelőiben és a magánorvosoknál berendezett oltóhelyeken két hónapon keresztül reggel 8 órától délután 2 óráig végezték az oltásokat.

A sikeresen zajló oltási kampány során nem kis zavart okozott, hogy az akkor még önálló Kispest városában tömegmérgezést idézett elő egy hanyag orvosi asszisztens. A szérumot tévedésből fertőtlenítőszerrel, alkohollal kevert benzinnel cserélte fel, és ezzel oltottak be 400 embert. Az érintettek mindegyike rosszul lett, egy asszony pedig belehalt a mérgezésbe. Az asszisztenst és az oltást beadó orvost hiába tartóztatták le azonnal, országszerte elterjedt, hogy szándékos merényletről volt szó, és ez alaposan megingatta az oltás előtt állók bizalmát a hatóságokban.

Akármennyi nehézség is merült fel, mielőtt a járvány szempontjából leginkább kritikus nyári hónap beköszöntött volna, sikerült végrehajtani az oltási tervet. Ez 1945 tavaszán 250 ezer ember három alkalommal történő beoltását jelentette. A páratlan logisztikai és egészségügyi bravúrnak köszönhetően Budapest megúszta a tífuszjárvány berobbanását. Hogy mi lett volna oltás nélkül, azt jól mutatja a már idézet Auguszta-telepi eset, ahol nyár végére a fővárosi átlag százszorosára nőtt a betegek száma, de tovább terjedni a környező negyedek lakóinak átoltottsága miatt már nem tudott. „Olyan nagy tömeget oltottunk be 1945. április—május hónapokban, amilyen tömeget idáig még Magyarországon egyszerre, egyidőben nem oltottak be” – írta büszkén jelentésében Bakács Tibor.

Máig nem áll rendelkezésre megbízható adat arról, hogy az ostrom alatt és az azt követő évben hányan haltak meg a fővárosban fertőző betegségekben, főleg tífuszban, vérhasban és tébécében. Annyi bizonyos, hogy az utolsó békés évhez, 1943-hoz képest 16 ezerrel több polgári személy lakos lett valamilyen betegség áldozata Budapesten.

A tífuszjárvány elfojtásában élenjáró két szakember a következő években is a közegészségügy területén tevékenykedett. Bakács Tibor fővárosi tisztifőorvosként, járványügyi kormánybiztosként, majd az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgatójaként sokat tett azért, hogy a szocializmus időszakában lényegében teljesen sikerült visszaszorítani a legtöbb, korábban folyamatosan pusztító fertőző betegséget. Újhelyi Károly az oltóanyag termelő laboratóriumban dolgozott tovább különböző vezető beosztásokban, a hastífusz elleni szérum előállításáért és az oltások lebonyolításáért 1948-ban Kossuth-díjat kapott. Két évvel később ő fejlesztette ki a szamárköhögés (pertussis) elleni védőoltást, amely az újszülöttek számára kötelező Di-Per-Te oltás egyik alkotóeleme. Mindketten részt vettek a tébécé visszaszorítását lehetővé tevő BCG-oltás magyarországi protokolljainak kialakításában. Nekik és társaiknak köszönhető sok százezer magyar ember élete.
Megtekintések száma: 7033
ESEMÉNYEK