A lélek embere, nem a szavaké

2023-11-08 09:38:00 FORRÁS: Magyar Orvosi Kamara

Szerző: Festmények: Dr. Bors István, Szöveg: László Ágnes újságíró, Fotó Dr. Bors Istvánról: Fürjes Viktória

Kultúra - Hírek

Festőművészként a nevét, a festményeit sokkal többen ismerik külföldön, mint idehaza. Dr. Bors István gerincsebésznek, az EMINEO Magánklinika orvosigazgató-helyettesének az első önálló kiállítása 2004-ben volt Budapesten.  Gyerekkora óta foglalkoztatta a festészet, amelyben sok inspirációt adott egy 1994-es párizsi ösztöndíj lehetősége. A beszélgetésünkből kiderült, hogy sokkal inkább a lélek embere, mint a szavaké. A pasztellszínű, szinte áttetsző festményei is ezt igazolják.

Ön szerint mi a magyarázat arra, hogy nagyon sok orvos a hivatása mellett a különböző művészeti ágakban is komoly sikereket ér el, és Ön miként tudja az orvoslást és a festészetet egyaránt művelni?

Azt, hogy mások miként éreztek késztetést arra, hogy az orvosi hivatás mellett megmerítkezzenek valamelyik művészeti ágban, azt nem tudom, de azt gondolom, hogy az ő esetükben is egy kapaszkodót jelentett a világ egyik másik oldalához a saját magukban felismert képességeik, vagy csak az egyszerű expresszív kényszerek érzete. Én csoporthoz nem tartozom, gyerekkoromtól kezdve érdeklődni kezdtem a zene, a szöveg, a vers, a rajz iránt, és később a festészet volt az, ami leginkább érdekelt. Ebben persze szerepet játszott, hogy színművész édesapám baráti körében több kortárs győri festő képei díszítették a lakásunkat és személyesen is ismertem őket. Viszont édesapám – a saját tapasztalati alapján – határozottan ellenezte, hogy a nyomdokaiba lépjek – nem kell több művész-, így hamar eldöntődött, hogy orvos leszek, de a festészetről nem mondtam le. Igazából akkor kerültem nehéz helyzetbe, amikor már praktizáló orvos voltam, és profi menedzserek, galériások állítottak válaszút elé. Nehéz volt megtalálni az optimális arányt, de megpróbáltam az időmmel úgy gazdálkodni, hogy egyik életpályámat se kelljen feladni.

Csornán született, de ha jól tudom Győrben élt a szüleivel, és ott is járt iskolába.

Csorna csak egy első kitérés pont volt, mert amikor édesanyámnál elérkezett a szülés ideje, a győri szülészeti osztályon járvány tört ki, és a mentő először Tatabánya felé indult el, aztán Csornán kötött ki, de én ma is büszkén vállalom, hogy ott születtem. A tanulmányaimat Győrben egy neve sem volt, csak száma (ma Győri Fekete István Általános Iskola), lakótelepi általános iskolában kezdtem, és nagyon sokat köszönhetek az ottani tanáraimnak is. Hamar kiderült, hogy a reáltantárgyakban jó vagyok, versenyekre jártam, így bekerültem az ország akkori negyedik legjobb gimnáziumának (Révai Miklós Gimnázium) a biológia, fizika szakos osztályába, és innen egyenes út vezetett a budapesti orvosi egyetemre. A szavalóversenyeken -bár színházban nőttem fel-, idegen és bizonytalan voltam, sok évig zongoráztam, mégis a színpad nem az én világom volt, csak amikor kisebb gimis zenekarokban, együttessel léptem fel oldódott fel bennem a feszültség. A világot jelentő deszkák definitíven nem voltak nekem valók. A szín, a forma, a képi világ sokkal inkább vonzott, és édesapám festőbarátaitól, többek között Tóvári Tóth Istvántól és Barabás Lászlótól sok inspirációt kaptam. Ehhez még sok tapasztalatot adott, hogy 1994-ben egy ösztöndíjjal egy hónapot tölthettem Párizsban.

Akkor már kialakult valamilyen irányzat, amelyet a sajátjának érzett?      

Nem, az később fogalmazódott meg bennem. Sokáig kerestem azt a stílust, ami az enyém, csak az enyém. Rendszeresen tanulmányoztam a kortárs műveket itthon, lenyűgözött a Ludwig Múzeum. 1997-ben éreztem rá egyfajta szabdalt, vágott, darabos stílusra, amelyeket vágott farostlemezekre festettem olajjal. Ez a korszak 2004-ben ért a csúcsra, amikor 38 festményt a Stefánia Palota Galériájában mutathattam be egy önálló, pontosabban duális kiállításon, ahol Dr. Petővári Csaba barátom meghatározóan expresszív grafikái is láthatóak voltak. Utána eltelt pár csendes év a siker nyújtotta hátradőléssel, és 2008-2009 között kezdett kialakulni az a vászonra készülő alkotások korszaka, amelyek meghatározták a 2010-es éveket. Ezekkel a festményekkel sikerült kikerülnöm 2014-ben Párizsba egy nemzetközi versenyre, csoportos kiállításra. De ezt megelőzően, amikor még az Országos  Gerincgyógyászati Központban dolgoztam, sikerült egy betegemen, később jóbarátomon keresztül megismerni Szász Endre ötödik feleségét, menedzserét, Szász Lulát, aki már a férje halála után, 2008-tól sokat segített a művészi pályámon. Bíztatott, lelkesített, és ez nagy, eredő hatással volt rám. Akkor alakult ki a lazább, szellősebb szerkezetű, színes, akvarellszerű stílusom, amire egy nagyon jó barátom ismerőse figyelt fel a Facebookon, és az ő segítségével tudtam a 2014-es pályázat során francia képzőművészeti körökkel kapcsolatba kerülni. Ezen felbuzdulva, 2015-ben már magam pályáztam Londonba, ahol nyertem is egy nemzetközi díjat, majd egy olasz díjat, és ez még inkább megerősítette bennem azt, hogy nekem a festészettel is foglalkoznom kell. Majd ugyancsak egy ismerősöm keresztül megtalált egy olyan szakember, művészeti menedzser, aki párizsi székhelye mellett külföldi, művészeti vásárokon mutatta be alkotóit. Így jutottam el Antwerpenbe, Montpellier-be, Lille-be, majd pedig egy másik kapcsolaton keresztül egy nizzai galériában lett önálló kiállításom először 2018-ban. 2020-ban, a Covid kezdetekor a Budai Egészségközpont Akadémiáján állítottam ki a képeimet, de aztán kisebb szünet következett. A Covidnak komoly hatása volt a művészetekre, teljesen újra formálta a tárgyi, a szellemi, a strukturális és a kereskedelmi fogalmát, jelentését is.

Említette Szász Endrét, akivel 2012-ben volt közös kiállításuk Ajkán BORSACH címmel. Elárulná, mi ennek a szónak az üzenete?

Sajnos Szász Endrével csak posthumus kiállítás volt. A Borsach szó eleinte nem bírt valódi jelentéstartalommal, a család vélt olasz eredetéhez kapcsolódott, ami sosem nyert bizonyosságot, viszont a művészetben rám ragadt ez a név.

Idén júniusban ezen a néven, és „A császár új ruhája” címmel Somogytúron, a Kunffy Lajos Emlékmúzeumban volt kiállítása, amelyet Varga Péter Pál, a Budai Egészségközpont volt tulajdonosa újított fel, és működtet. Milyen volt a kapcsolatuk, amikor együtt dolgoztak, hiszen Ön onnan érkezett az EMINEO Magánkórházba.

Tizenhét évet töltöttem el ott. Sokat dolgoztam és tanultam mellette a gerincsebészet megszületésekor, majd megújításakor, és egy olyan életfilozófiai gondolkodást is megkaphattam, amelyben a praxis, a nagyság, a bölcsesség, a kiteljesedés voltak a kulcsszavak, amelyeket aztán alkalmazni tudtam az alkotásban és a művészeti self-managementben is. Szerette a képeimet, és ez sok erőt adott, hogy az orvosi hivatásom mellett ezt is csinálhassam.

Tiszteletre méltó, ahogyan Varga Péter Pál hetven éves korában váltani tudott az életében úgy, hogy most is boldog ember. Ön is boldognak érzi magát?

Talán nem látszik rajtam, de az vagyok. Azok közé az emberek közé tartozom, aki nem vágyik az ünneplésre, hanem, ha elért valamit, akkor már a következő terveken gondolkodik. Nehéz volt ezt a befelé fordulást a szüleimmel, barátaimmal, a munkatársaimmal is megértetni, de előbb, utóbb tudomásul vették, talán el is fogadták. 

2018 óta dolgozik ebben a magánkórházban. Miként osztja meg az idejét az orvoslás és a vezetői feladatok között?

Ez a legnehezebb, legalább két embert próbáló kihívás. A klinika vezetésével egyeztetve orvosként nem, de vezetőként most kicsit visszafogom magam, mert elég nagy a nyomás rajtam főként külföldről, hogy a festészetre, az alkotásra több időt fordítsak. Idén leszek 48 éves, és ez számomra figyelmeztető jel.

Ugyanazt folytatja, vagy újításra készül?

Változni és változtatni szeretnék tematikában, anyagban, technikában, talán gondolkodásban is. Vannak „titkos” kísérletek. Nem szeretnék udvari festővé válni, és megrendelésekhez vagy szezonális igényekhez igazodni.

Orvosként is elégedett azzal, amit a pályáján elért? Mire a legbüszkébb?

A gyógyult betegekre, akik lelkileg is egészségessé váltak, és néha a hasznos kudarcokra is, amik engem tettek helyre. Illetve arra, hogy a kollegáim is kikérik, és el is fogadják a véleményemet. Már nem műtök, de napi szinten foglalkozom a betegeimmel, a gyógyítással, igyekszem személyre szabott terápiás megoldásokat javasolni, kidolgozni, és szoros kapcsolatba maradok velük a felgyógyulásuk időszakában.

A gyógyítás és a menedzseri feladatok bőven lekötik az idejét, erejét. Ebben a helyzetben a festmények készítése pihenést, ellazulást jelent?

Igen, kikapcsol, de sokszor a végére észrevétlenül meg is terhel. Talán sokszor elkezdeni a legnagyobb tehertétel.

A gyermekei érdeklődnek a festészet iránt?

A 12 éves lányomnak jó a kézügyessége, de inkább a ruhatervezés iránt érdeklődik, a fiam nagyon realisztikus, bár néha álmodozó.

A felesége is támogatta a képzőművészeti ambícióit?

Kitartó társam ebben is, de nem mindig örült annak a lekötöttségnek, a robbanásig feszült idegrendszernek, amely a határidős pályázati anyagok elkészítésével együtt járt. Azok az időszakok nem csak engem, de a családot is megviselték, és ő is hiányolta, hogy a sikeres kiállítások után sem volt készség bennem az ünneplésre.

Vannak saját képei a lakásuk falán vagy más művészek alkotásaival néznek szembe?

Inkább az utóbbi a jellemző.

Mi a véleménye arról, hogy a magánklinikák, amelyek nagyszerűen működnek csak egy bizonyos réteg számára érhetők el, mert a gyógyulásnak nagy ára van. Nem tartja ezt igazságtalannak?

Nagyon nehéz ezt a tényt tudomásul venni és nem csak nekem, aki egy alulszituált értelmiségi családból jöttem, de mindazoknak is, akik a gyógyításra esküdtek fel. Nekem erős löketet adott az a felismerés, hogy hajdanán mennyire eldurvult az előre meghatározott hálapénzek rendszere. Az akkori arányok többnyire, de nem mindig, sőt… mások voltak egy mai teljes privát ellátáshoz képest, de akkor sem tudta azt sok beteg teljesíteni. Az állami egészségügyben, az én praxisomban nem volt olyan beteg Marika nénitől Pista bácsiig, akit ne gyógyítottam volna teljes szakmai odaadással ellenszolgáltatás nélkül, és sok kollégámra mondhatom ugyanezt, de egy idő után érezhetővé váltak a jövedelmi, majd később életmódbeli aránytalanságok, ami morális és kollegiális szakadékhoz vezetett, amit tovább mélyítettek a külföldi, majd a privát szektor adta lehetőségek előnyei, amik lassan hátránnyá is válhatnak. Ezt a szakadékot pedig tovább torzította a központi jószándékkal adakozott sokszor teljesítmény nélküli béremelés, ami további mérgező elemként hatott a morálra, hol aszimmetriájából adódóan  halálba terhelte a rendszer szikla részét, hol pedig az édes-keserűn jól megfizetett, burkolt munkanélküliek csendes kis szigeteit teremtette meg. Azt hiszem ez jelenleg a legnagyobb igazságtalanság! Az egészségügy „suicid circulus vitiosusa”!

László Ágnes

A Dr. Bors István műveiből készült válogatás itt tekinthető meg: 
https://mok.hu/kultura/galeria/dr-bors-istvan- 

Megtekintések száma: 3670
ESEMÉNYEK