Az egészségügy és a művészetek párhuzamos szeretete - szubjektív önéletrajz

2023-10-27 09:37:00 FORRÁS: Orvosok Lapja

Szerző: dr. Kincses Gyula, elnök, MOK

Kultúra - Hírek

Elnöki ciklusom utolsó lapszámában én is bemutatkozom erről az oldalamról, hiszen életemet végigkísérte az egészségügy és a művészetek párhuzamos szeretete, művelése. Így most egy olyan önéletrajzot adok közre, amelyik szubjektív, és csak kulturális-művészeti oldalammal foglalkozik, ennek megfelelő nyelvezettel.

Kedves Kollégák!Az orvosi lét hagyományosan értelmiségi lét, és kollégáink jelentős hányada a kulturális élet része-tényezője, akár alkotóként, akár gyűjtőként, vagy műélvezőként. Ebben a szellemben indítottam el a MOK Kultúra rovatában azt a sorozatot, amely orvos alkotókat, gyűjtőket mutat be.

Elnöki ciklusom utolsó lapszámában én is bemutatkozom erről az oldalamról, hiszen életemet végigkísérte az egészségügy és a művészetek párhuzamos szeretete, művelése. Így most egy olyan önéletrajzot adok közre, amelyik szubjektív, és csak kulturális-művészeti oldalammal  foglalkozik, ennek megfelelő nyelvezettel.

Életem első közel negyven évét Debrecenben töltöttem, és ez meghatározó élményem. Pedagógus szüleim mellett gimnáziumi tanáraim szabták meg gondolkodásom: itt kaptam a tudományos bizonyítékokra alapozott örök kétkedés igényét a kémiatanár osztályfőnöktől (Kovács Gáborné) és Móréné Jutka (akkor) nénitől, valamint Velényi Ruditól (bocsánat: akkor Tanár úrtól) pedig nemcsak a társadalmi és esztétikai szenzitivitást, de a közlési vágyat is. Ezt más néven művészi ambíciónak hívják. 

Fényképezni aktívan egyetemi éveimben, a Debreceni Orvostudományi Egyetemen (DOTE) kezdtem, amely szintén ideális közeg volt számomra, mert az alma materem mint egyetem nem bifláztatott, hanem gondolkodni, kérdezni, vitatkozni tanított. A DOTE a kor körülményeihez – és a politikailag ortodox szomszéd bölcsészképző egyetemhez – képest liberális, toleráns intézmény volt, akár filozófiai, akár társadalmi vagy művészeti kérésekben. Én ezzel alaposan odaéltem (remélem, nem vissza…), azaz maradék szabadidőm célszerű felhasználásaként visszatérően és aktívan látogattam az egyetem tanóráit, de életemet az egyetemi fotókör, majd a jazzklub szervezése, illetve a kiállításokra való készülés töltötte ki. (Egy cum laude diploma és klinikai álláshely azért összejött így is.) A ’70-es évek közepére így az egyetemi körökön kívül is viszonylag ismert fotóssá váltam, jó néhány kiállítás díjával és önálló kiállítással büszkélkedve. 1970 és ‘76 között számos kiállításon vettem részt, önálló kiállításom volt a DOTE-n és Poznanban. 1974-ben a Szegedi Fotószalon egyéni első díját hoztam el portré kategóriában.

A nagy művészi öntudat mellett azért azt is megértettem, hogy nem elég a mondanivaló és a világfájdalom, ehhez a fényképezést mint szakmát is tudni kell. Ebben Hapák Jóska és Balla Demeter volt segítségemre. E két név a fényképezésen túlmutatóan is fontos az életemben, fejlődésemben. Balla Demeter első és legfontosabb mentoromként megérezte a pimasz ifjoncban a tudásvágyat, és bevezetett egy új világba: ő nyitott ajtót Schaár Erzsébet műtermébe is. Schaár Erzsébet megmutatta a fotóimat Féner Tamásnak, aki megüzente, hogy ezek alapján fel vagyok véve a Filmművészeti Főiskola akkor induló fotóművészeti karára. De már az ötödévet kezdtem a DOTE-n, hivatásként maradtam az egészségügynél. Hapák Jóska (debreceni fényképészdinasztia tagja) azt értette meg velem, hogy nem elég a lángoló lélek, az izgalmas üzenet: az is fontos, hogy a kép éles legyen, és jól exponált. (Nem véletlen, hogy Jóska kikérte magának a „fotóművész” megjelölést, mondván, hogy ő fényképész.) Utólag is nagy köszönet mindkettőjüknek.

Az egyetemi években a fotózást anyagilag műtárgyfotózásból tartottam fent, ez tovább erősítette a kapcsolatomat a képzőművészetekkel. Ennek lett az eredménye, hogy a DOTE Kulturális Bizottság ernyője alá bújva 1976-ban Velényi Rudival megalapítottuk Debrecen első alternatív képzőművészeti galériáját, a DOTE Galériát. A nem mainstream dolgokra fókuszáltunk: rendeztünk kiállítást Harasztÿ István Édeskének, de a beregi keresztszemes népi kézimunkákból és Sajdik Ferenc szobraiból is. Ezek kapcsán Velényivel rendszeresen jártunk Erdélybe, és (őt nem ismerve) párhuzamosan fényképeztem ott Korniss Péterrel. (Párhuzamosan, de nem azonos minőségben…)

Fotós karrierem 1976 után számomra is váratlanul kettétört. Két dolog esett egybe: elvégeztem az orvosi egyetemet, és a gyógyítást már nem lehetett szabadidős tevékenységként kezelni, de a havi tíz ügyelet mellett sem fizikai, sem lelki erőm nem volt arra a másik világra való koncentrációra, amit az jelent, ha valaki művésznek gondolja magát. Ráadásul mindez egybeesett a színes technika megjelenésével: ezt már sem anyagilag, sem technikailag nem tudtam „kisüzemi” módon uralni, és miféle művész az, aki az Ofotértra bízza a képei kidolgozását… Így klinikussá váltam, a fényképezőgép helyét az életemben átvette a Commodore 64 (bizonyos szempontból a programozás is esztétikai kérdés), és az aktív művészkedés helyett maradt a passzív befogadás, a jazzklub szervezése és a kiállítások látogatása.

A rendszerváltás alapvető fordulatot hozott az életemben, még Debrecenből is elvitt. Az új életem nagyon új közege révén semmiképpen sem kerültem közelebb a művészetekhez. Valami közben persze végig hiányzott, és a megoldást a digitális fényképezés terjedése hozta. Hosszabb szünet után, a 2000-es évek elején, a digitális technika megerősödése kapcsán kezdtem el újra igényesen fényképezni. Ez a technika adta vissza a fotózás élményét és szabadságát, csak a fotólabor sötétjét most a monitor bűvölése váltotta fel. De ugyanaz az izgalom, ugyanaz a kreativitás és döntéskényszer. Így megint fényképezek, sokat és örömmel. De már nem akarok „üzenni” – vagy ha mégis, akkor SMS-t küldök –, és nincsenek a hagyományos értelemben vett művészi ambícióim. A portréfotózás végig erős vonulat az életemben, de mindig kötődtem a társművészetekhez: kiállítások, performanszok, színházi előadások, alternatív zenei koncertek rendszeres – időnként átértelmező –  dokumentálója vagyok. Ugyanakkor számos „kép” (nem fénykép) igényű munkám is született. Fotós portfólióm ennek megfelelően tágra nyitott, a nettó képzőművészeti igényű képektől a „tájak – városok – bor” kombóig terjed. A fotózásnak köszönhetően számos új világba láttam bele, az alternatív zenei és színházi világtól a rilai kolostorig terjedő skálán. A második fotós korszakom is bővelkedik kiállításokban: kétszer volt önálló kiállításom az Ördögkatlan Fesztiválon (az első Palkonyán, a második a Vylyan teraszon), kétszer állítottam ki Debrecenben, és egyszer Budapesten a Tranzitban. Emellett jó néhány csoportos kiállításon is részt vettem. Közben folyamatosan bővítem a fotós portfóliómat a https://gyulakincses.smugmug.com/ oldalon.

Életem meghatározó filmje a Nagyítás. Zseniálisan mutatja a fotóslét kettősségét: a fotós egyszerre van mindenhez közel és mindentől távol. Mert a fotós mindig ott van, közel, benne a dolgok sűrűjében, sokkal közelebb, mint a néző vagy az utca embere, de mindig ott van a kamera, ami közé és az élet közé áll, tehát távolítja, elidegeníti a látvány történésétől. Antonioni fotósának lényege, úgy tűnik, átdiffundált, mert egy kedves ismerősöm írta egyszer rólam: „Talán ezért kell fotóznia, hogy a kamerát Maga és a Valóság közé téve diszkréten eltartsa magától az Élmény tolakodó Érzékiségét.” Valahogy így.

A fotózás ugyanakkor ma is fontos számomra, mert valahogy úgy érzem, hogy a kamera egy kihelyezett érzékszerv, a világ megmerésének egyik eszköze. Sokszor ezen keresztül ismerek meg nemcsak új embereket, de új összefüggéseket, nézeteket, és ami a fontosabb: többet, másként lát a fényképező ember, akkor is, ha nincs nála a gép. És azt is megtanultam, hogy a fényképezés nem feltétlenül csak az önkifejezés eszköze, hanem működik az az „ősi” funkciója, amikor a varázslás mintájára a pillanatot akarja az ember a kattintással kimerevíteni és magáénak tudni. Talán ezért is van, hogy az igazi művészekkel ellentétben én néha nézegetem a képeimet.


A fotók a MOK Galériában tekinthetők meg: https://mok.hu/kultura/galeria/dr-kincses-gyula

 

Megtekintések száma: 4304
ESEMÉNYEK