Gyógyító művészeti energiák

Érdekesen működnek a képek. Nem a ránk zúduló digitális áradatra gondolok, nem is a falinaptárakon megjelenő stock-fotókra, hanem a műtárgyként létező, valaki által formát és térbeli, anyagszerű megvalósulást kapott gondolatokra, érzésekre. Festményekre, grafikákra, művészfotókra: ezek, ha kikerülnek a műtermekből az emberek szeme elé, annyiféle hatást képesek gyakorolni, ahány ember látta őket. Nem is tudjuk követni, hogy a művészi szándékkal létrehozott tárgyakban sűrűsödő világnézeti energia hányféle konstrukcióban, hányféleképpen működhet. Saját példa: ha visszagondolok, mikor találkoztam életemben először műtárgyakkal, akkor a gyermekorvos rendelője jelenik meg előttem, ahol a folyosó és a váró fala is padlótól plafonig tele volt festményekkel. Nem állítom, hogy emiatt lettem művészettörténész, de ez az emlék biztos, hogy dolgozott bennem. Egy olyan világ létezéséről adott hírt, ami szokatlan volt, de nagyon érdekes, ami felé érdemes volt törekedni. (Úgy tűnik az 1000 gammás B₁₂-injekció-veszély sem tudta felülírni ezt a jó érzést, a felkeltett kíváncsiságot.)

A Hungária körút forgalmától elválasztó kerítéstől alig néhány méterre, egy padokkal teli, szökőkutas park mellett áll a Dél-pesti Kórház Onkológiai Centrumának pár éve kialakított épülete. Ide bármelyik bejáraton lépünk is be, mindenütt festmények, grafikák fogadnak. Komoly, elismert művészek képei, hasonlókat inkább múzeumok, kiállítóterek fehér falain szokott látni az ember. Ott nagy rálátást, saját teret kapnak, itt lemondanak a főszerepről: a betegfelvétel is az ő segítségükkel zajlik, aztán a folyosókon, a lépcsőházban, a várókban, de a kezelőkben is az a szempont, hogy elférjenek egymás mellett, jól működjenek együtt, mert tulajdonképpen ők is asszisztálnak a gyógyításban.

Ez az átlagkórháztól elütő környezet Bodoky György onkológusprofesszor személyes ambíciójának, vagy inkább nyitottságának köszönhetően jött létre, akihez az évek során elkezdtek áramlani a képek. Olyan művészektől, galériásoktól, a művészeti élet egyéb szereplőitől, akik valamikor maguk is a kezelése alatt álltak, vagy később egyszerűen csak csatlakozni kívántak az általa vezetett intézményben gyarapodó gyűjtemény adományozóihoz. Bodoky György először otthonról hozott be műveket – tulajdonképpen ezek képezték a folyamatosan növekvő gyűjtemény magját –, de később Esterházy Gitta tett sokat a centrum fejlesztésére létrejött és a gyűjtésnek is keretet adó alapítványért. A hasnyálmirigyrákkal küzdő Esterházy Péter is Bodoky György betege volt, itt kapott gyógykezelést; a park, amely szintén az alapítvány segítségével került kialakításra, az ő nevét viseli, és minden évben helyszíne egy emlékkoncertnek – erre az összes adományozó művész meghívást kap. Minden ilyen esemény, de a centrum összes, gyógyításhoz kapcsolódó tevékenysége, a pszichológus segítség, a foglalkoztató csoportok, a rehabilitációs hálózat működtetése mind-mind annak érdekében történik, hogy elmosódjon a betegek és egészségesek világa közti határvonal, legalább valamennyire enyhüljön az a kirekesztettségérzet, amely a testi tünetek mellett a betegeket sújtja.

Bodoky György egyébként mindkét ágon sok generációig visszavezethető klasszikus polgári családba született. Anyai ágon svájci, a művészetet mindig is támogató családi hagyományokkal, apai ágon pedig kórház-, illetve gyülekezetalapítókkal, például azzal a dédapával, aki az első magyar Diakonissza Ház létrehozója volt. Tehát a szociális felelősségvállalásra, értelmiségiként a művészetek iránti fogékonyságra, orvos és művész kölcsönös, egymást „használó” gyakorlatára voltak mintái. „Egy egészséges országban hozzátartozik a polgári léthez, hogy nyitottság legyen a művészetek iránt” – mondja ő maga is.

Létezik persze más szempont is a gyűjtemény kezelésében, mint az, hogy a képek aurájában tartózkodás gyógyító erővel bír. Ez éppúgy másfajta, mint a gyógyításban az, amikor egy beteg optimális kezelésének igényét kell összehangolni a rendelkezésre álló eszközökkel, a gazdasági meghatározottságokkal, az orvos lehetőségeivel. A műtárgyak éppen aktuális értékét nem feltétlenül az határozza meg, hogy mennyire jó szándékkal adományozták őket. Ahhoz, hogy a gyűjtemény művészettörténeti szempontból jelentős lett, és műkereskedelmi értéket is képvisel, szakértői munkának is zajlania kellett a háttérben, ezt a munkát végzi a szintén érintett Einspach Gábor, akinek először édesanyját kezelte Bodoky professzor, és talán pont emiatt is vette észre időben a hasnyálmirigyrák tüneteit saját magán (az egész folyamatról most látható dokumentumfilm a mozikban Nem halok meg címmel). Ő válogatja ki, szigorúan értékalapon, hogy mik kerülhetnek a falra, és milyen elrendezésben. Az elrendezés egyébként az újabb és újabb képek érkeztével folyamatosan változik, mert a kihelyezésnél az is szempont, hogy a többször visszatérő betegek ne mindig ugyanazokkal a művekkel találkozzanak. Hiszen az egész misszió úgy is felfogható: létezik egy kortárs műveket bemutató intézmény, amelynek évente hetvenezer látogatója van, így szinte a legtöbbet teszi a kortárs művészet megismertetéséért, még akkor is, ha ide az emberek nem képeket nézegetni jönnek. Mégis nagyon érzékeny állapotban találkoznak olyan látványokkal, amelyek szokatlanok, de egy másik, elhivatott ember hozta őket létre, talán hasonló tapasztalatokat, érzéseket öntve formába, vagy épp ellenkezőleg: valamiféle örömet vagy nyugalmat sugározva, megtalálva egy-egy színharmóniát, formai egyensúlyt, vagy egy-egy kézmozdulat, ecsetvonás által képviselt ritmust.

Lehetetlen a több mint 130 művész alkotásaiból álló, így több száz darabos gyűjteményből neveket sorolni, műveket kiemelni. A mostanában a falakon látható művek bármennyire sokfélék is, a közös bennük az, hogy látható nyomait adják az ember belső világa és valamiféle nagyobb egész közti összefüggésnek, az összefüggések sokféleségének. Jól rímelnek arra, hogy minden beteg más és más, minden ember védendő, gyógyítandó külön univerzum.

„Úgy gondolom, hogy minden szinten támogatnom kell a betegeimet ebben a súlyos életszakaszban ahhoz, hogy a gyógyításom sikeres legyen. Fantasztikus történeteket látok, hogy milyen viszony alakulhat ki a képek és a betegek között. Ezek is megerősítettek abban, hogy a művészet támaszték lehet, és a gyógyító erőnek mindenképpen részét képezi” – mondja Bodoky.

A gyűjteményről készült felvételek a galériában tekinthetők meg:

 https://mok.hu/kultura/galeria/a-del-pesti-centrumkorhaz-onkologiai-centrumanak-gyujtemenye