Vissza a természethez - interjú prof. dr. Péter Mózessel

Prof. dr. Péter Mózes, a debreceni Radiológiai Klinika hajdani igazgatójának életútja szinte népmesébe illő. A családban a legkisebb fiú egy adott történelmi helyzetben nem tudja az álmát, hogy orvos legyen megvalósítani, így elektroműszerész lesz, ám a kitartása elhivatottsága megsegíti abban, hogy az álma valóra váljon. Nemzetközi hírű professzorként nemcsak a radiológiai tudomány hazai megújításában, de a művészetek, a kultúra világában is komoly sikereket ért el.

Professzor Úr! Az élete során mikor érezte azt, hogy boldog és elégedett?

Alapvetően optimista természetű vagyok, soha nem volt rossz időszakom. Amikor érettségi után nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan szerettem volna, akkor sem keseredtem el, hanem eldöntöttem, hogy jó elektroműszerész akarok lenni. Tisztában voltam azzal, hogy az 50-es években, egy papcsaládból származó, egyházi iskolában végzett fiatalembert nem fognak felvenni az orvosi egyetemre. Ezért mentem el ipari tanulónak, és a szerencsének köszönhettem, hogy gyakorlatra az Orvosi Egyetem villamos műhelyébe kerültem egy röntgenszerelő mellé.

1956 után felvették az Orvosi Egyetemre, és később, ösztöndíjjal Münchenbe került egy olyan klinikára, ahol a röntgendiagnosztika pápája, Anacker professzor mellett sok mindent megtanulhatott.

A professzor közelébe kerülni nem volt egyszerű, de amikor sikeresen elvégeztem életem első endoszkópos pankreász vizsgálatát, attól kezdve figyelt rám. Ötévenként visszajártam hozzá, ott tanultam meg CT-t értékelni, amikor még Debrecenben ilyen nem volt, és ott tanultam meg a mentalitást, a beteggel való bánásmódot, a klinikai élet szervezését, irányítását.

Akkoriban már jól beszélt németül?

Igen, mert édesanyám és édesapám is jól beszéltek németül és a latin után könnyen megtanultam én is.

Édesapja tanár és lelkész volt majd a debreceni Református Kollégium igazgatója lett. Milyen értékeket hozott magával a gyerekkorából?

Édesapám nagyon szorgalmas, a tanulásban a maximalizmusra törekvő ember volt és ezt a bátyáim, a húgom és én is örököltük tőle.

A művészetek iránti érdeklődést is hazulról hozta, hiszen az édesapja amatőr zenész volt?

Ő nagyon szépen hegedült, ebben nem követtem, de az ötvenes években a Hajdú Megyei Népi Együttes énekkarában énekeltem, majd az ipari iskolában kórust szerveztem és a megyei Képzőművészeti Körbe jártam rajzolást és festést tanulni. Félegyházi László festőművész volt a tanárom, akihez különórákra is jártam, amiért nem kellett fizetnem, mert talán látott bennem annyi tehetséget, hogy külön is foglalkozzon velem. Aztán hosszú ideig nem vettem a kezembe ecsetet, mert a tanulmányaimra összpontosítottam, Népköztársasági Ösztöndíjas voltam, az évfolyam, majd az egyetem kultúrfelelőse és néhány éven át a DOTE Kultúrotthon igazgatója.

Mikor lett része az életének a festészet?

1988-89-ben, amikor Észak-Jemen fővárosában Sanaa-ban dolgoztam. Akkoriban a nyugat-németek építettek ott egy ultramodern korházat, ami a legkorszerűbb műszerekkel voltak felszerelve, de ember nem volt, aki értett volna hozzájuk. Miután a kórházigazgató itt végzett a debreceni egyetemen, megkeresett és arra kért, hogy menjek el hozzájuk és tanítsam meg a helybéli orvosoknak és személyzetnek a gépek kezelését. Annyi munkatársat vihettem magammal, amennyit szükségesnek tartottam és ők fedeztek minden költséget. Tízen mentünk, orvosok, asszisztensek és egy műszaki szakember. Ott volt egy magyar ház, amelynek a falai csupaszon néztek ránk és akkor elkértem a műszereket, kötszereket szállító ládákat, szétbontottuk őket és ezekre a falapokra kezdtem festeni és ezek festmények díszítették aztán a lakásokat, sőt, olykor, olykor egy vasárnapi ebédmeghívást is ilyen képpel köszöntem meg.

Aztán az élete szinte percre lett beosztva, amikor annak a Radiológiai Klinikának lett az igazgatója, ahol hajdanán elektroműszerészként a röntgengépeket szerelte és tanszékvezetőként, a Radiológiai Szakkollégium elnökeként, rektor-helyettesként is nagyon intenzív volt. Hogyan fért ebbe a festészet?

Minimálisan. Az, hogy a Radiológiai Klinikára kerültem nem a véletlennek volt köszönhető. Mert amikor ipari tanuló voltam, minden reggel Rencz tanár úrnál kellett jelentkezni és ő mondta meg, hogy a 18 gépből melyik romlott el, így a röntgenesek megismertek és egyetemi hallgatóként ezek a röntgenesek folyamatosan figyelemmel kisérték a tanulmányaimat és a saját gyereküknek tekintettek. Így amikor állást lehetett választani és nem a sebészetet, a szülészetet választottam, hanem a röntgen-orvosi pályát, a bizottsági tagok kinevettek és bolondnak néztek. Akkor persze még nem lehetett tudni, hogy milyen óriási fejlődésnek indul el ez a terület, de gyönyörű szakmává vált és boldog vagyok, hogy ezt választottam.

Az Ön nevéhez fűződik számos olyan orvostudományi újdonság, amely így került be Magyarországra.

Ami leginkább hozzám fűződik az a rádiófrekvenciás daganatkezelés, elsősorban a májban lévő áttétek, daganatok gyógyítását segíti. Éveken keresztül ezt senki más nem csinálta. Van egy olyan eljárás is, amellyel a májban összeköttetést csinálunk az ottani vénák között, hogy ne repedjenek meg a májzsugorodott betegeknél. Ezt is én alkalmaztam először és négy évig csináltam. De, nem egyszerű behozni egy új módszert. Magyarországra. A módszer befogadásáért keményen meg kell küzdeni, mert mindig vannak ellenérdekeltek, akik azt rossz szemmel nézik, mondván elveszik az ő „kenyerüket”.

Úgy gondolom, hogy az a hit és tudás, hogy az új eljárásokkal emberi életeket lehet megmenteni a mai napig jellemző Önre.

Igen, van egy családi közös rendelőnk, ahol két fogászat, egy plasztikai sebészet és egy emlő mammográfia működik, ott hetente kétszer, két órát dolgozom.

Ezek szerint 86 évesen sem tud elszakadni a gyógyítástól.

Nem tudom elképzelni.

Visszatérve a festészethez. A kezdetekkor milyen témák érdekelték?

Amikor már olajjal kezdtem festeni Jemenben, a kollégák kérésére olyan képeket készítettem, amelyek egy kicsit felidézték azt a világot, amelytől átmenetileg messze voltak. Piros cseréptetős falusi házat, gémeskutat vagy ehhez hasonlót, amely az ő lelküket megmelegítette.

Az idén tavasszal a Víz és ember című kiállítása Debrecenben nagy sikert aratott. Mi inspirálta arra, hogy ezt a témát örökítse meg?

Nagyon hálás téma és nagyon jól lehet a vízről látványos, érzelmeket kiváltó képeket alkotni. Egyébként most is van egy kiállításom Vissza a természethez címmel, Tóth Csaba professzor társammal, aki természetfotós is és a Hortobágy szerelmese.  Így én is ilyen témákat vittem fel a vászonra, és van közöttük három olyan, amelyeket Csaba is lefotózott és én is megfestettem. Tanulságos felfedezni, hogy egy ilyen témából mit emel ki az ecsethez szokott alkotó és mit a fotográfus.

Mennyi időt tölt mostanában a műtermében?

Változó. Ha van egy kitűzött cél, például egy kiállítás, akkor ráhajtok. Jó érzés, hogy eddig már tíz kiállításom volt.

Ezek közé tartozik az is, ahol két lányunokájával, Zsófival és Pannával együtt állított ki pár évvel ezelőtt az Arany János Gyakorló Iskolában?

Igen, de ennek az volt az előzménye, hogy egy időben összegyűjtöttem az unokáimat a műteremben, kitettem az asztalra egy vázát, benne egy szál virággal, mindegyikük előtt ott állt a festőállvány az üres vászonnal és el kezdtem őket tanítgatni a festészetre. Az iskolában megtudták, hogy Zsófi és Panni is köztük volt, és akkor kértek fel, hogy egy iskolai ünnepség keretében állítsak össze a festményeinkből egy közös kiállítást. Úgy tettük fel a falra a képeket, hogy abból nem lehetett kideríteni, hogy melyeket készítettem én és melyeket ők. A megnyitón ott állni a közönség előtt a két lány kezét fogva, szívet, lelket melengető, felejthetetlen élmény volt.

Egy személyes kérdés: hogyan fogadták az ötvenes években a környezetében, hogy Mózesnek hívják?

Én büszke vagyok a nevemre, amit a Sepsiszentgyörgyi Mikó Székely Kollégium egykori igazgatójától örököltem és két generációnak adtam át.

László Ágnes

A professzor festményeiből készült válogatást a honlap galériájában tekinthetik meg:
https://mok.hu/kultura/galeria/prof-dr-peter-mozes