Ebben a struktúrában kódolva van a fejlődésre való képtelenség – interjú dr. Garda Károllyal

2024-05-09 11:08:00 FORRÁS: Orvosok Lapja

Szerző: -

Orvosok lapja - Aktuális

A végső elhatározás akkor született meg bennem a nyugdíjba vonulásomról, amikor az orvosi kamara elvesztette a korábbi jogköreit – mondta lapunknak dr. Garda Károly, aki bő három évtizednyi szolgálat végén mindössze öt forintért adná át a Szombathely melletti Vép házi gyermekorvosi praxisát. Az orvossal egyebek mellett az ideális kamarai működésről, a háziorvosi praxisok fejlődésképtelenségéről és az új ügyeleti rendszer problémáiról beszélgettünk.

 

– Néhány hete a Webdoki.hu-n jelent meg, hogy mindössze öt forintért átadná a Szombathely melletti Vép gyermekorvosi praxisát és a hozzá tartozó szolgálati lakást, 75 évesen ugyanis már inkább szögre akasztaná a köpenyt. Lesz kinek átadni a feladatokat?

– Egyelőre úgy tűnik, hogy a praxisért nem tolonganak itt, Szombathely mellett, ahogyan az ország más részein sem. Pedig biztos munka, rendezett lakhatási feltételek és stabil bevételi forrás várná az utánam jövőt. Persze az utánpótlás hiányon nincs mit csodálkozni, hiszen az uniós csatlakozásunkkal a háziorvosok előtt is megnyílt a szabad munkavállalás lehetősége Nyugat-Európában, a fiatalabbak közül sokan elmentek. Akik maradtak, az idősebbek pedig eddig bírták, lassan elfogynak. A munkaerő kiáramlására akkor, tehát húsz évvel ezelőtt nem készült fel kellőképp az ágazat, de ami ennél is nagyobb baj, hogy azóta sincs kellő motiváció. Én elfáradtam, ráadásul egy komolyabb műtét is vár rám, de a végső elhatározás akkor született meg bennem, amikor az orvosi kamara elvesztette a korábbi jogköreit.

 

– A kezdetektől, azaz a rendszerváltás óta élharcosa volt egy önálló, független orvosi kamarának, hosszú ideig a MOK Vas megyei elnökeként is tevékenykedett. Milyen tapasztalatok, ismeretek táplálták ezt az erős elköteleződést önben már akkor, amikor a szakmai önrendelkezés gyakorlata szinte ismeretlen volt?

– A nyolcvanas évek második felében lehetőségem volt eltölteni egy évet Nyugat-Berlinben, az ottani gyermekklinika kardiológiáján az akkor még igencsak újnak számító újszülött ultrahangvizsgálatokban mélyedhettem el. De ez az időszak nemcsak a szakmai tudás szélesítésére volt nagyon jó, hanem arra is, hogy megismerjem, ott miként szervezi meg magát az orvostársadalom. A németeknél akkor már hosszú évtizedek óta kötelező volt a kamarai tagság, és némileg beleláttam abba, hogy ennek a szervezetnek milyen fontos szerepe van szakmai és etikai kérdésekben éppúgy, mint a politika, valamint társadalom felé való kapcsolattartásban. Persze ők sem akkor kezdték: Rudolf Virchow híres berlini orvos és politikus már az 1800-as évek második felében felismerte, hogy bizonyos betegségek, mint a tífusz, társadalmi jelenségek. Rögzítette azt az elvet is, hogy az orvoslás valójában szociálpolitika, a politika pedig nem más, mint orvoslás, csak nagyban. De említhetném az osztrák példát is, ahol már a XIX. század végén létrejött az orvosi kamara, arra az elvre alapozva, hogy az orvoslás egy olyan vállalkozás, amelynek speciális szabályai vannak, ezért nélkülözhetetlen egy olyan szakmai szervezet, amely szervesen kapcsolódik az államhoz, és ellenőrizhető a munkája, de ugyanígy kapcsolódik a társadalomhoz, az emberekhez is.

Mi valóban a rendszerváltás idején jutottunk el ide. Azzal a különbséggel, hogy nálunk nem alulról, hanem felülről jött a kezdeményezés, Csehák Judit akkori egészségügyi miniszter javasolta a kamara újjászervezését. Akkoriban nagy elánnal kezdődött el minden folyamat, és ez alól nem volt kivétel a kamarai munka sem. 1993-ban lettem a szervezet Vas megyei elnöke és fontosnak tartottam, hogy ápoljam az osztrák és német tagszervezetekkel a kapcsolatot, már csak azért is, hogy az ő széles szakmai és etikai önrendelkezésen alapuló szervezeti modelljüket minél inkább adaptálni tudjuk. Legalább az alapelvek szintjén kedvező volt a közeg is, hiszen érvényes volt még Antall József miniszterelnök szemlélete, miszerint Magyarországon nem egy pénztőke- és piacközpontú amerikai modellre kell átállni, hanem a rajnai típusú kapitalizmust célszerű mintául venni. Vagyis azt, hogy az, államszocializmus helyett szociális állam épüljön ki, amiben kulcsszerep jut a különböző szakmai kamaráknak, így az orvosinak is.

 

– Hogy látja, az elmúlt közel 35 évben mennyiben sikerült a kamarának ezen elvek mentén érvényesülnie?

– Lényegi kérdés, hogy az állam és a kamara hogyan viszonyulnak egymáshoz. Az orvosok ügyeinek a kamarától kellene függeniük, nem a politikától, hiszen az orvoslás szakmai kérdés. Ám ez az elv nálunk sajnos csak részben érvényesült az elmúlt évtizedekben, és mindinkább érzékelni azt is, hogy a politika nem nézi jó szemmel az önrendelkezésünkre való igényt, amit példáz, hogy a MOK határozott törekvéseire tavaly a jogfosztás, a kötelező kamarai tagság megszüntetése és az etikai ügyek elvétele volt a kormány válasza. Ez egyfajta fehérköpenyes bérmunkási lét előszele, mint ahogy Marx jellemezte a liberális kapitalizmusban az orvos szerepét.

 

– A háziorvosi, gyermekorvosi ellátás kapcsán már említette a súlyos szakemberhiányt. Milyen más kihívást lát a területen?

– Ennek a területnek az átalakítása is felemásra sikerült. Szintén Csehák Judit minisztersége alatt kapták meg a háziorvosok a praxisjogot. A rendszer alapelve, hogy a háziorvosok önállóak, a munkájukért átalánydíjat kapnak, ebből kell kigazdálkodniuk a működés feltételeit, így például az eszközöket és az asszisztens bérét is. Ebben a struktúrában azonban kódolva van a fejlődésre való képtelenség, hiszen a praxissal rendelkező orvosok ebben a finanszírozási szisztémában nem tudnak valódi vállalkozói szemlélettel dolgozni, mintha bármilyen más területen tevékenykednének. A rendszernek úgy kellene kinéznie, hogy vevőoldalról megjelenik az egészségbiztosító, eladói-szolgáltatói oldalról pedig a háziorvosok, a tisztességes piaci feltételek kiharcolásában pedig az orvosi kamarának kellene hogy legyen szerepe, amely a háziorvosok  és az állam érdekeit is szem előtt tartva ül tárgyalóasztalhoz. Kincses Gyula vezetésével a MOK magáévá tette ezt a szemléletet, de a politika ezt nem tolerálta, a következmények ismertek. A háziorvosi ellátás így idegen irányítás alatt maradt pénzügyileg és szakmailag is. Az pedig talán nem szorul külön magyarázatra, hogy emiatt sem vonzó a pálya.

 

– Miként vélekedik az új házi gyermekorvosi ügyeleti rendszerről?

– Vas megyében decemberben vezették be az új szisztémát. Előtte itt zökkenőmentesen zajlott az ügyeleti ellátás, és végül is most is ellátunk mindenkit, de a működés sem egyszerűbb, sem jobb nem lett. Egyrészt rengeteg adminisztráció szakadt a nyakunkba, az ellátás minden mozzanatát rögzíteni kell, de ehhez nincs plusz ember. Korábban a beteg gyermekek szülei a rendelőt hívták, ahol a gyermekorvosi vagy csecsemő- és gyermekellátásban napi szinten, és a helyi kórházi ellátás lehetőségeit jól ismerő asszisztensnő adott felvilágosítást, bármilyen panaszuk volt, és csak akkor jöttek el rendelésre, ha vizsgálatra volt szükség. Sajnos manapság az asszisztensnők  nem szívesen vállalnak ügyeletet. A tapasztalatok most azt mutatják, hogy a szülők nem tárcsázzák a 1830-at, ahol elvileg a diszpécser nyújtana telefonos segítséget, hanem egyből jönnek az ügyeletre. Legutóbb 72 gyereket láttam el, közülük jó, ha 10-en telefonáltak előzetesen.

Meggyőződésem szerint az ügyeleti rendszert úgy kellett volna átalakítani, hogy a megyei kórházak, csecsemő- és gyermekambulanciák – előzetes átépítés után – látják el az eseteket, és a munkába bevonták a rezidenseket is. Ezáltal csökkenthető lenne a munkaerőhiány és a fiatal orvosok nagyon komoly tapasztalatra is szert tehetnének. Az ő bevonásuk azért is fontos, mert a kormány intézkedései következtében területeként nőtt a csecsemők száma, vele együtt a gyors segítséget kérők száma is. A tragikus esetek véleményem szerint így, a helyben lévő supervisor segítségével elkerülhetők lennének.

 

Megtekintések száma: 1990

A legégetőbb szakmapolitikai kérdések és vitatémák rovata.

ESEMÉNYEK