A modern fogtudomány kezdete: Pierre Fauchard

A 18. század az az időszak, amikor a legváltozatosabb eredeti szakmával rendelkezők végezték a foggyógyítás különböző feladatait. A fogászati praktizálók sokszínűségét jelzi, hogy a szakma határait még nem ismerve a fogászati beavatkozókat különbözőképpen nevezték attól függően, milyen szerepet szánt a társadalom a megítélésükben, mit gondolt szakmai felkészültségükről, mennyire ismerte el tudásukat, vagyis segítségük mennyire volt
valóban az emberek hasznára. Függetlenül attól, hogy melyik európai nyelvet vizsgáljuk, lingvisztikailag széles skálát kapunk azokra, akik fogakat kezeltek: sarlatán, kuruzsló, házaló, kóbor, ambulant, csavargó, szélhámos, vándorárus, vándorgyógyító, kufár, alkalmi foghúzó, sebész-fogász, fogász, „szakember”, chirurgien-dentiste, dentiste, borbély-sebész, borbély, foghúzó, fogtörő, operáló, gyógyszerész, orvosságárus, fürdető, tyúkszemvágó, sérvkötőkészítő, fodrász, aranyműves, órakészítő, elefántcsont-faragó, illatszerész, játékkészítő vagy akár kovács stb. A közös tulajdonságuk a megfelelő fokú kézügyesség megléte volt. Az elnevezés sokfélesége csak addig marad érvényben, amíg szinte minden államban valamilyen tudásanyaghoz, vizsgához, szakmai tevékenység körülhatárolásához nem kötik e tevékenységet, illetve a fogakat kezelő személy a várostól, egyetemtől, képzőhelytől valamilyen igazoló okiratot nem kap, amelyben határozott szakmai elnevezéssel szerepel.
Míg a 17. században bármilyen szakmai követelmény és mindenféle kontroll nélkül bárkiből lehettek fogbetegségeket gyógyítók, addig a 18. században már olyan rendszerbe kerülnek, amelyet kontrollál a medicina tudománya, az állam és a helyi hatóságok. Ezek az európai országokban (Anglia, Franciaország, Holland Köztársaság, Poroszország, Magyarország) különbözőképpen terjesztik ki ellenőrzésüket a fogászati tevékenységre más-más aspektusból, saját szakterületüknek megfelelően az azt végzőkre: a medicina a sebészeti tudásanyag átadásával és ellenőrzésével (anatómia, élettan, általános kór- és gyógytan, elméleti sebészet, gyógyszertan, dietetika, sebészi kötözés stb.); az állam az oktatási feltételek biztosításával és elvárásával; a helyi hatóságok az előírt tudásanyag elsajátítását igazoló okmányok feltételül szabásával és ellenőrzésével adja meg a működési engedélyt sokszor figyelembe véve az adott városban egy főre eső ellátott betegek hozzávetőleges számát.

Ebbe az átmeneti és bizonytalan helyzetbe üstökösként robban be Pierre Fauchard, a királyi fogsebész. A modern kori fogászat atyjának nevezett Pierre Fauchard 1715-ben fejezte be orvosi sebészeti tanulmányait, majd megkezdte fogászati működését. 1728-ban jelent meg nagyszabású fogászati műve, a Le chirurgien dentiste ou traité des dents első kiadása. Fauchard ebben a művében egyesítette az addigi összes tudásanyagot a fogakról és az anatómiai ismeretekről. Didaktikai megközelítésben írta korszakalkotó könyvét, vagyis az általános orvosi tudásanyagból és elméletekből a fogászati kázusokra alkalmazta tudását, és orvosi szemléletű tudománnyá alakította a fogászatot, amit addig senki sem tett meg.
A kétkötetes mű a fogászat szinte minden területét alaposan tárgyalja. A szerző a bevezetőben világosan leírja, hogy a fogakról és azok betegségéről fog beszélni, az igazságot a fogak anatómiájáról, megemlítve a régi mestereket, a görög és latin forrásanyagokat, amelyek különböző művekben jelentek meg, valamint értekezik a fogak természetéről, a műtéti beavatkozásokról stb.
Ha tematikailag nézzük a könyvet, három nagy elméleti részéből áll:
1. általános leírása a fogaknak. Anatómia, fogáttörés (erupció), konzerválás, fejlődés, gondozás/ápolás, az összes patológiai eset gyermek- és felnőttkorban
2. odonto-sztomatólogiai klinikai esetleírások
3. műszerek és operálótechnikák a fogászati és protetikai munkákban.
Ezzel a részletes leírással valóban kora fogászati tudományos és technikai tudásának, ismeretelméletének, illetve gyakorlati határainak teljes horizontális leírását adja. Az első kötet, az elméleti rész fejezeteiben számot ad a fogak struktúrájáról, egymáshoz való viszonyáról, az eltérések oki tényezőiről. Részletesen olvashatunk a tejfogak betegségeiről, gyógyításukról, gyógyszereikről, konzerválási lehetőségeikről, valamint arról, hogy milyen az egészséges fogak fehér-opiát színe, és mit tudunk az íny szerkezetéről. A fogbetegségek eredetének csoportosítása: esszenciális, szimptomatikus, baleseti (accedentalis), továbbá az íny betegségei és prognosztikája, diagnosztikája kerül ismertetésre. Külön alfejezet foglalkozik a fogak érzékenységével, idegeivel, a caries megfigyelésével. A kezelések egyik fontos része a fogak trepanálása, a fájdalomcsillapítás. Külön megemlíti az édesség szerepét, a páciens étkezési szokásait a caries kialakulásában. A sikeres gyógyítás szempontjából lényegesnek tartja a fogász (Dentiste) attitűdjét is.

A fogak megbetegedésének etiológiája Fauchard szerint külső és belső okok miatt alakulhat ki. Széles látását, orvosi szemléletét mutatja, hogy a fogászati betegségeket általános megbetegedések kísérő tünetének tekinti, és tárgyalja az épulis, parulis, ulcerosa, fistula, a skorbut hatását az ínyre. Tehát a belső okok közé tartozik a lymphatikus keringés változása, az általános betegségek (skorbut, szifilisz [verole]), az alvás, az emésztés és a kiválasztás megváltozása. A nők menstruációja is befolyásolja a fogak állapotát. Külső okok: a nyál összetétele, külső erőszakos behatás a fogakra, a táplálék hőmérséklete (túl hideg, túl meleg), sok gyümölcs fogyasztása, a szájhigiéne hiánya. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a dohány foggal való érintkezése káros hatású, túl azon, hogy feketévé teszi a fogat, károsítja a nyálkahártyát is, valamint a füst befolyásolja, csökkenti a nyál termelését, rontja a fogak konzerválását, élettartamát. Toxinok, mérgek, környezeti ártalmak. A fogak és az íny legnagyobb ellensége a higany (mercure), amelyet a venerikus betegségek gyógyítására külső és belső módon használnak, s ettől alakul ki a caries ( természetesen a higanymérgezés az összes tünetével
együtt).
A mű a fogak normális növekedésén túl részletesen foglalkozik különböző anomáliákkal:
1. Anatómiai anomáliák: például szám feletti fogak és gyökerek; lekopott, abradált fogfelszínek; fejlődési rendellenességek (hypoplasia); fogcsírahiány (agenesis); kisebb számú fogcsíra (oligodoncia); a fogcsírák összenövése (fusion); és ikerfogcsíra (gemináció).
2. A morfogenezis anomáliái: erózió; a fogzománc fejlődési rendellenessége; vagy külső behatásra történő zománcfelszívódás, eltűnés; a fog belsejének elszíneződése.
3. A topogenezis anomáliái: perzisztáló tejfog; rendellenes elhelyezkedés (szám feletti vagy kevesebb fog miatt); nem ott nő, ahol kellene; rotáció; horizontális pozíció; luxáció.
A fájdalom különböző formái (éles, tompa, lüktető stb.), valamint a fájdalom elkerülésére adott gyógymódok közül a diéta, az érvágás és a purgáció a segítség, mielőtt a legfontosabb gyógymódra, a beteg fog kihúzására sor kerül.
Részletesen tárgyalja az íny betegségeinek, komplikációinak széles tárházát: épulis, parulis, ulcerosa, fistula, abscessus, tumor, cancer, skorbut és verole (szifilisz). Mindezeket külön fejezetekben részletezi. Két fejezet foglalkozik az ortodoncia módszereivel. Megoldása attól függ, hogy tejfoga van-e még, vagy már csak maradó foga van a paciensnek.
A legizgalmasabb fejezet az esetleírások, amely elénk tárja az akkori rendelő színes beteganyagát, az arisztokraták, művészek, tudósok és hétköznapi emberek különböző fogbántalmainak tárházát: nevezetesen az esetleírások hada sorakozik pontos betegbemutatással (dátum, beteg rangja és beosztása, beavatkozás helye és leírása).
Kezelési szemlélete szinte a maival megegyező. Fauchard valóban úttörő volt a fogászati tudományban.

A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Pierre_Fauchard