Az utolsó „mohikán”

2020-04-07 09:08:00 FORRÁS: Dr. Csiák Gyula ny. sport szakorvos

Szerző: Szabó Rita

Orvosoklapja - História

Cikk Szeghalmi Zoltánról

Az utolsó „mohikán”

„Nincs minőségi felsőoktatás minőségi felsőoktatási sport nélkül” - A Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség jelmondata

 

    Az Orvos Labdarúgó válogatott sikereiről már többször esett szó az Orvosok Lapjában. Európa- és többszörös Világbajnok csapatról van szó, mely első nagy sikerét 1991-ben aratta, s azóta is ott van az élvonalban. Tizenöt éven át (1987-2002) voltam játékosa, majd szervezője ennek a közösségnek, s szinte minden olyan kollégát megnyertem a szereplésre, aki a magyar labdarúgás élvonalában is szerepelt. Valaki viszont hiányzott a táncból… A szegedi futball történetét lapozgatom, s az 1972/73-as NB I-es bajnokságban szereplő csapat képén a legfelső sorban Dr. Berkes István, a később nemzetközi hírűvé vált ortopéd sebész feszít, az alsó sorban pedig egy nagyon fiatal ember guggol: Szeghalmi Zoltán. Évtizedek óta működteti háziorvosi praxisát a Tisza parti városban. Tudomásom szerint ő volt az utolsó orvos, aki az NB I mezőnyében szerephez jutott, nem is akármilyenhez! Kérlek, mesélj a kezdetekről és későbbi sikereidről!

Nagyon nagy álmaim voltak, mint sok gyereknek. Járni is alig tudtam és már rúgtam a labdát. Én akartam lenni az új Puskás, vagy Albert. Iskolaszünetben egész nap a hódmezővásárhelyi stadionban fociztam a többi gyerekkel. Tizennégy évesen már a helyi felnőtt NB III-as csapatban szerepeltem. Tizenhét évesen tagja lettem a magyar ifjúsági válogatottnak, ahol legalább huszonöt nemzetközi meccsen játszottam. Hívtak a Budapesti Honvédba és az MTK-ba is, de szüleim szerették volna, ha közelebb maradok. Így kerültem Szeged első számú csapatához.  A másik ok az volt, hogy hamar eldöntöttem, orvos szeretnék lenni, tudtam: az egyetem és a foci Budapesten nem lett volna összeegyeztethető. Abban az időben sokkal erősebb volt az NBI mezőnye. Ez az oka, hogy a Szeged egyik évben kiesett, a másikban visszakerült az élvonalba. Körülbelül harminc NB I-es mérkőzésen szerepeltem. A nehézségek ellenére nem okozott különösebb gondot a sport és a tanulás összeegyeztetése.

Amikor bekerültél a felnőtt csapatba, még számos orvostanhallgató szerepelt az NB-I-ben. Bálint Laci (Pécs), Füle Lajos (Bp. Honvéd), stabil játékosok voltak. Debrecenben, a hatvanas, hetvenes években sportszerető egyetemi professzorok kifejezetten keresték a tehetséges, tanulni vágyó fiatal focistákat. Volt idő, amikor a DEAC NB II-es csapatában kilenc orvostanhallgató játszott egyidőben. Te Szegeden élvezted előnyét vagy hátrányát annak, hogy labdarúgó vagy?

A mi időnkben a klubvezetésnek egyetemi oktatók is tagjai voltak. Segítettek olyan játékosok megszerzésében, akik tehetséges labdarúgóként képességeik alapján bekerülhettek valamilyen felsőoktatási intézménybe. Akkor még nem lehetett ennyi pénzt keresni a focival, mint manapság és többen próbáltak értelmes megoldást találni a sport befejezése utáni évekre. Az egyetemen természetesen nem élveztem előnyét. Volt olyan professzor, akinek szimpatikus voltam, hogy élsportolónak számítok, de akadt olyan is, aki számára nem. Abban biztos vagyok, hogy a legjobban kereső diák voltam akkor… A vizsgaidőszakok nagyon kemények voltak.  Az edzőtáborban többször megtörtént, hogy amíg a többiek pihentek, én keményen készültem a vizsgákra. Az öltözőben soha nem akadt problémám. A Szegedben rajtam kívül volt még hat-hét egyetemista.

Bemutatkozó mérkőzéseden a Népstadionban 2:1-re legyőztétek az FTC-t….

Az a 2:1-es győzelem óriási élmény volt. Egy embert tőlünk kiállítottak, így tíz emberrel vertük a Fradit. Én a kispadon ültem, az akkori edző: Bundzsák Dezső mellett. Ez akkor kisebb csodának számított. Emlékszem: a végén a Népstadion közönsége megtapsolt bennünket.

Kikkel játszottál együtt az ifjúsági válogatottban?

Az ifjúsági válogatottban együtt játszottam Nyilasival, Törőcsikkel, Feketével, Komjátival, hogy csak a legismertebbeket említsem.

A körorvosok csapatának szerveződéséről szóló első felhívás a Nemzeti Sportban 1987. június 20-án jelent meg. Gondolom, tudtál róla, hiszen egykori csatártársad, a Szegedi Dózsa NB II-es játékosa, Dr. Mohácsi János is velünk volt. A második cikk már az Orvos Labdarúgó válogatott szerveződéséről szólt 1991 nyarán. A Medikus Kupán még találkoztunk. Az orvoscsapat később két válogatót is meghirdetett. Egyszer a négy egyetemen végzettek csapatai, másszor a 19 megye és Budapest orvosai szerepeltek tornán. Nem gondoltál rá, hogy jelentkezz?

Amikor befejeztem a focit, új szerelmet találtam, a teniszt. Nagy energiát fektettem abba, hogy megtanuljak elfogadható amatőr szinten játszani. Annyira komolyan vettem, hogy versenyekre jártam. Szóval tudtam: a focitól való visszavonulásom végleges. Bálint Laci hívott még az elején, hogy szeretnék –e a csapatban játszani, de válaszomból biztosan érezte: komolyan gondolom, hogy a focit minden szinten befejeztem. Gyerekkori álmom a sporttal kapcsolatban ugyan nem vált valóra, de az élettől sokkal nagyobb ajándékot kaptam. 1983 óta dolgozom Szegeden háziorvosként, ugyanabban a praxisban. Kortársaimmal együtt átélhettük, hogyan váltunk körzeti orvosokból a szakma által jobban megbecsült háziorvosokká. Mindig nagyon szerettem a frontvonalban dolgozni. Két évig jártam Angliába és a háziorvosi ügyeleti rendszerben vállaltam munkát. Jó érzés volt helytállni egy fejlett nyugati országban. Új tapasztalatokat szereztem, amiket itthon is tudtam hasznosítani. Hosszú évek óta oktató háziorvos vagyok és tagja az egyetem egyik záróvizsga-bizottságának.

Néhány szót a családomról. Feleségemet még az egyetemen ismertem meg, az idén leszünk 42 éves házasok. Három felnőtt gyerekünk van: egy fiú és két lány. A maguk útját járják már, de szerető figyelmünk kíséri őket mindig és mindenhova. Mindannyian Szegeden élnek. Kell ennél nagyobb szerencse?!

Milyen kapcsolatod van ma a sporttal? Az Orvos válogatottban jelenleg is vannak szegedi kollégák. Figyelemmel kíséred a szereplésüket?

Ebben a városban már régóta nincs minőségi futball, semmilyen kapcsolatom nincs a szegedi labdarúgással. Nagy Barcelona-drukker vagyok, mindig nézem a BL meccseket. Mindig elolvasom a magyar orvosok szereplését a különböző hazai és nemzetközi eseményeken, a sikereknek őszintén örülök. Heti négyszer teniszezem. Ez nemcsak egészséges sport, de minden mozgásigényemet kielégíti.

Ma egy gimnazista, ha tehetséges sportoló, jó tanuló, nem a magyar, hanem a tengerentúli egyetemek felé kacsintgat; bár a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség jelmondata így hangzik: „Nincs minőségi felsőoktatás minőségi felsőoktatási sport nélkül.” A valóság viszont az, hogy itthon az intézmények a hangsúlyt egyértelműen a tanulmányokra, a diploma megszerzésére fektetik, ugyanakkor igyekeznek az egészséges életmód támogatóinak tűnni.

Részletes statisztikákba nem bonyolódnék, de néhány tényt kiemelek. A hatvanas-hetvenes évek elején Debrecenben az egyetemi sportot és a labdarúgást olyan vezető egyéniségek fémjelezték, mint Dr. Kesztyűs Lóránd rektor úr, Dr. Szilágyi Tibor professzor úr, Dr. Kormos Lajos és Dr, Bodor Lajos főorvos urak. Összeverbuválták a volt ifjúsági válogatott, tanulni vágyó fiatalokat, így nem csoda, hogy a DEAC-ban kilenc orvostanhallgató mellett 1-1- Kossuth egyetemi és agráregyetemi hallgató rúgta a labdát. Szegeddel kapcsolatosan visszautalok Szeghalmi doktor szavaira: A mi időnkben a klubvezetésnek egyetemi oktatók is tagjai voltak. Segítettek olyan játékosok megszerzésében, akik tehetséges labdarúgóként képességeik alapján bekerülhettek valamilyen felsőoktatási intézménybe. A Szegedben rajtam kívül volt még hat-hét egyetemista.

Interneten felkerestem friss adatokért az Orvosegyetem SC honlapját. Akikre büszkék vagyunk rovatában számos olimpiai és világbajnok szerepel, vívók, úszók, vízilabdázók, de az utóbbi húsz évből gyakorlatilag senki nincs ezen a dicsőségtáblán.

A Medikus Kupákon a hetvenes évek elején a zöld gyepen még minden csapatban találtunk NB-s játékosokat. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül: Bazsó, Bálint Berkes, Bencze, Füle, Papp, Mohácsi, Szulyovszky, Anga. Sebestyén, Zilahy, László, Varga, Ungvári, és az utolsó mohikán: Szeghalmi Zoltán. Ma már a zöld gyep sem létezik, teremben, kispályás csapatokban mérik össze tudásukat az egyetemisták.

Az élsport, - különösen a csapatsportok terén - az egyetemeken ma már ritka, mint a fehér holló, bár a jelmondat változatlan: „Nincs minőségi felsőoktatás minőségi felsőoktatási sport nélkül.” Záró gondolatként a Hajós Alfréd szakami programból idézek, abban a reményben, hátha valósággá válik. „Egy egészséges értelmiséggel rendelkező társadalom polgárai is egészségesebbek és sikeresebbek, hiszen a felsőoktatásból kikerülő fiatalok később döntéshozóként, véleményformálóként jelentősen befolyásolják a magyar társadalom szemléletmódját. Így polgártársaik életmódjára, sporthoz, egészséges életmódhoz való viszonyára is nagy hatást gyakorolnak. Ezért a felsőoktatási sport ügye és fejlesztése nemzeti szintű érdek és feladat.”

Úgy legyen.                                                                             Dr. Csiák Gyula

Székesfehérvár 2020.április 05                                             ny. sport szakorvos

Megtekintések száma: 1996

Történeti érdekességek az orvostudomány, a gyógyszerészet és az ápolástan területéről.

ESEMÉNYEK