Semmelweis Ignác emléke Magyarországon, avagy egy kultusz teremtése

Semmelweis Ignácot (1818–1865) egy bécsi elmegyógyintézetben érte a halál. Csendesen hantolták el a schmelzi temetőben, sírját egyszerű fakereszt jelölte. Az orvostudomány – a bakteriológia úttörőinek hála – igazolta Semmelweis téziseit: a streptococcusok okozta fertőzések immár kézzelfogható bizonyítást nyertek a laboratóriumok, a mikroszkópok világában. Semmelweisnek ekkor már nem akadt ellenlábasa, hazánkban és külföldön egyaránt az elismert újítók, az orvostudomány nagyjai közé emelkedett. Kultuszának kiteljesedése talán apránként haladt volna a maga öngerjesztő útján, azonban 1891-ben hírt kapott az özvegy: a Schmelzet bekebelező, terjeszkedő Bécsnek útjába került a kis temető, felszámolják a sírokat. A hajdanvolt két jóbarát, Markusovszky Lajos (1815–1893) és Hirschler Ignác (1823–1891) jelenlétében a tudós maradványait kis fémkoporsóba helyezték, s elindultak vele a székesfőváros, Budapest irányába.
A hamvak hazahozatalával kezdődött el a tudós kultuszának tudatos megteremtése, mely munkásságának szélesebb körű elismertségét eredményezte. A tudós férfiú jelentőségének hangsúlyozása lehetőséggel kecsegtetett a magyar orvostudomány számára az addig provinciális, másodrangú megítélés béklyóitól szabadulni. A történelmi igazságszolgáltatás nemes gesztusának igénye hívta életre 1891-ben a Semmelweis-Emlékvégrehajtó Bizottságot, amelyet a Pesti Orvosi Kar és a Budapesti Királyi Orvosegyesület közösen kezdeményezett. Feladatai közé tartozott a tudós méltó sírhelyének biztosítása, művészi arcmásának elkészíttetése, tudományos munkáinak gondozása, lefordíttatása, s gyűjteményes kiadása. A síremlék felállítására kiírt nemzetközi gyűjtéssel párhuzamosan pedig egy köztéri szobor megformálására is fogadtak adományokat. A 19. század közepén a Magyar Nemzeti Pantheon létrehozásának ideájával összefüggésben kiemelt jelentőséget kapott nemzeti nagyjaink méltó sírhelyen való eltemetésének gondolata. 1894. szeptember 2-án a Kerepesi temetőben ünnepélyes keretek között leleplezték a Schickedanz Albert (1846–1915) műhelye által készített szarkofágot, így Semmelweis „hivatalosan” is helyet kapott nagyjaink panteonjában.
1906-ban Stróbl Alajos (1856–1926) formálta meg a budapesti Erzsébet téren felállított köztéri szobrát, amely 1949-ben a Szent Rókus Kórház elé költözött. A bizottság előírásai szerint Semmelweis figurája magyaros ruhában jelenik meg, a háláját kifejező anyafigura egyszerű öltözete azonban a világ összes édesanyját hivatott megjeleníteni. A szülészeti klinika egykori épületének otthont adó Újvilág utca szintén 1906-ban vette fel a Semmelweis utca nevet, az orvos szülőházának kapuja fölé pedig emléktábla került. A Királyi Orvosegyesület 1912-ben róla nevezte el a Szentkirályi utcai székházában épített új dísztermét, ahol később kiemelt helyre került a Jámbor Lajos (1884–1951) által 1923-ban festett Semmelweis-portré.
Semmelweis alakjára ekkor már a lánglelkű, meg nem értett tudós, az anyák millióinak megmentője szimbolikus képe vetült, az 1930-as évekre pedig már világszerte az önfeláldozó, életeket mentő orvos mintaképévé vált. Életrajzok, játékfilmek, színpadi művek sora tanúsítja alakjának népszerűségét, kultuszának sokszínűségét.
A tudós halálának centenáriuma, az 1965-ös emlékév Ausztriában és Magyarországon is előtérbe állította alakját, kultusza ekkor érte el csúcspontját a
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum hivatalos megnyitásával. A múzeum a Tabánban álló szülőházat kapta lakhelyül, miután a háborús károkat szenvedett épületet helyreállították. A szocialista érában megszűnő Budapesti Királyi Orvosegyesület könyvtára és a Semmelweishez kötődő emlékek gyűjteménye ekkor már az 1951-ben létrejövő Országos Orvostörténeti Könyvtár kezelésében állt, mely 1968-ban formálisan is egyesült a múzeummal. A később levéltárral is kibővült intézmény egyik fontos feladata a névadó tudós életművének, hagyatékának gondozása lett.
A múzeumalapítás párhuzamosan zajlott Semmelweis Kerepesi temetőben lévő díszsírhelyének feltárásával, hamvainak exhumálásával. A kiemelt kettős koporsót az Egyetemi Embertani Intézetbe szállították, ahol Bartucz Lajos (1885–1966) antropológus vezetésével vizsgálták meg a tartalmát. Az újbóli sírba helyezés előtt hiteles gipszmásolat készült a koponyáról, amelyet a múzeum gyűjteményében helyeztek el. Sós András (1943–2005) ez alapján készítette el 1967-ben a tudós rekonstruált és bronzba öntött portrészobrát. A Magyar Természettudományi Múzeummal közösen létrehívott projekt keretében pedig – a legújabb antropológiai rekonstrukciós módszerek felhasználásával – készült 2016-ban új arcrekonstrukció Semmelweisről. A tudós megtisztított csontjait plasztikba foglalva 1964. október 15-én helyezték el szülőháza kertjében. Előtte áll Borsos Miklós (1906–1991) Anyaság című bronzszobra (1963), melyet ugyanekkor lepleztek le ünnepélyesen. Semmelweis új nyughelyének kialakításával nem csupán a múzeum rangja erősödött, hanem kultuszának tisztelete is állami szintre emelkedett.
Az állandó kiállítás részeként emlékszobát kapott, s hagyatékából válogatva életútja, munkásságának a magyar és egyetemes orvostudományban betöltött szerepe is bemutatásra került. A múzeum feladata lett a tudós hagyatékának tudományos igényű feldolgozása, a Semmelweis-kéziratok, dokumentumok összegyűjtése, publikálása. Fotografált és képzőművészeti képmásait, a kultuszához kapcsolódó tárgyi és írott emlékeket, numizmatikai jellegű emlékanyagát az intézet nem csupán őrzi, igyekszik folyamatos gyűjtéssel is gyarapítani. 2013 nyarán Semmelweis életműve, tudományos hagyatéka méltó elismerést kapott: felkerült az UNESCO Világemlékezet-listájára. 2015-re pedig, a tudós halálának 150. évfordulója alkalmából nemzetközi Semmelweis-emlékévet hirdettek, majd a 2018. évet Semmelweis születésének bicentenáriuma tiszteletére Magyarország kormánya Semmelweis Ignác-emlékévvé nyilvánította.

Fotó: Kustár Ágnes (1966–), Balikó András (1967–): Semmelweis Ignác rekonstruált portréja. 2016 (gipsz, öntvény).

A képek forrása: MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
Fotós: Blahák Eszter