Elakadtunk Mohácsnál (a magyar egészségügy átvilágítása Covid–19 után)

Az alábbi tagi észrevétel érkezett szerkesztőségünkbe. Mivel az írás olyan kérdéseket feszeget, melyekre várhatóan sok reakció érkezhet, szerkesztőbizottsági döntésünk értelmében nem a nyomtatott újságban hozzuk le, hanem honlapunk véleményrovatában, valamint hivatalos tagsági fórumunkon (https://www.facebook.com/groups/moktagsag/). Így biztosítható ugyanis egy intenzív párbeszéd a véleménycikkben felmerülő kérdésekre.

Minden tisztelet a győztesnek, ahogy tanított minket a XX. század magyar történelme. Újratervezés a csoport neve, mely azt ígéri, megújítja a magyar egészségügyet. De a GPS-nél az újratervezéshez is kellenek a pontos koordináták. Én most nem pontosan látom az irányt. Véleményem szerint nem hangzatos jelszavakra és újabb és újabb népegészségügyi programokra van szüksége a magyar egészségügynek, hanem arra, hogy végre valaki kimondja a hibákat, és nyíltan szembenézzünk velük. Nem politikai vélemények ütköztetése viszi majd előre a hajónkat, hanem a ma hiányzó iskolateremtő professzorok és a lelkes, dolgozni akaró orvosok. Miért írtam a címben, hogy elakadtunk Mohácsnál? Mert így gondolom. Mohács a magyar történelem egyik legnagyobb kudarca volt, és nem igazán tanultunk belőle. Nézzük a mai állapotokat! Az egészségügy érvényesítő képessége a politikában a nullához közelít. Miért nincsenek értelmes orvos politikusok, miközben a miénk a legértékesebb diploma? Miért engedtük meg, hogy a szerepünk lényegében az operettprimadonnák szintjére süllyedjen le? Nemcsak hogy a szakorvosi nyilvántartás vezetését vették el tőlünk, de lényegében a véleményezésen és az etikai ügyeken kívül súlytalanok vagyunk. Rólunk döntenek, de mindig nélkülünk. Rajtunk maradt a TVK (teljesítmény-volumen korlát), pedig azt ígérték, csak átmeneti lesz. Tudjuk, az orosz csapatok is csak időlegesen állomásoztak nálunk. A krónikus alulfinanszírozottság miatt nemcsak a szakmai protokollok nem tudnak a felszínre törni, de
sokszor a betegellátás kerül komoly veszélybe. A jogi következményeket persze az orvosnak kell vállalnia. Egész jogi iparág szállt ránk, és a pofátlan ügyvédek sokszor irreális kártérítési igényekkel állnak elő, melyek nincsenek arányban sem az orvos fizetésével, sem az elkövetett hiba súlyával. Gondoljunk csak a komoly bűnözők sokszor nevetséges ítéleteire és a börtönbusinessre! Az ügyeletet a klinikák és a magánintézmények kivételével szinte sehol sem lehet könnyen kiállítani, olyan nagy a külső és belső migráció (a magánegészségügy felé). A beteg viszont egyre több és komolyabb,
függetlenül az újabb és újabb népegészségügyi programoktól. Az intézmények egy része katasztrofális állapotban van. Ma már lassan nem azt kell leírni, hogy melyik szakterület a hiányszakma, hanem azt, hogy melyik nem az. Ki gondolta volna pár éve, hogy lassan a szülészet is azzá válik? Sokat puhult a szakorvosjelöltek felkészítése is. Szerintem túlzás, hogy van, aki gyakorlatilag magánbetegeket lát el, már szakvizsga előtt is, az pedig egyenesen felháborító, hogy már magánintézetekben is lehet gyakorlati időt tölteni. Felnő egy következő generáció, akiket már sem a tudomány, sem a beteg nem fog igazán érdekelni csak a mielőbbi anyagi meggazdagodás. Vagy meg kellene végre oldani a járulékfizetést is. Nemcsak hogy sok a potyautas (és nem csupán szegények, minimálbérre bejelentett vállalkozók stb.), hanem olyan a világon nincsen, hogy különböző járulékbefizetés mellett mindenki ugyanazt a szintű ellátást kapja. Persze vannak ellátási formák, melyeknek mindenki számára elérhetőnek kell lenniük (például várandósgondozás, védőnők, mentők, sürgősségi esetek stb.) De a többinél bizony differenciálni kellene. Ez egyszerűen egy posztkommunista csökevény, olyan, mint a 3,6 Ft-os kenyér: illúzió. Nekünk pedig nem illúziókra van szükségünk. Szóval hogy az eredeti kérdést újra feltegyem: mit is szeretnénk tenni, és szeretne tenni az új kamarai vezetés annak érdekében, hogy elmozduljunk Mohácsról, ha nem is New Yorkig, de legalább a Lajtán túlra?