Semmelweis megidézése - dr. Győrfi András Ernő verse

Ember, ki élsz e földön, utad hová vezet?
Vezérelnek ösztönök, eszmék véletlenek.

Van-e csillagod, mely fölötted ragyog?
Sorod elrendeltetett? Vagy irányíthatod?

Névtelen maradsz milliók között?
Csillag leszel? Talán üstökös?

Semmelweis csillaga hol föl, hol alászállt,
Amíg a Zeniten tündökölve megállt.

Hogy hősünk orvos lett, az nem is talány,
Megbabonázta a természettudomány.

A lét misztériuma, élet-halál titka,
A test rejtelmei, a megismerés útja.

Szülész volta véletlenek műve,
Oda vezérelte csillaga, végzete.

Foglyul ejtette a vágyott hivatás,
Fogantatás, szülés, e rejtelmes varázs.

Az orvoslás lett sorsa, élete,
Bűne, erénye, lelkiismerete.

Sorsukat bízták rá bájos ifjú nők,
Áldott állapotban lévő reménykedők.

Öröm vagy bánat, élet vagy halál a tét,
Boldog keresztelő vagy gyászos temetés.

Mint derült égből a villámcsapás,
Jött, lesújtott a gyermekágyi láz.

A lelkekbe költözött a rettegés,
Mint búvópatak, a kétségbeesés.

Haldoklók hadának sóhaja szállt,
Köztük a halál angyala kaszált.

Magzatuk sírása égbe kiált,
Hoz árvaságot, korai halált.

Csengettyű hangja nyújtott nekik reményt,
Isten szolgája lelküknek enyhülést.

Mit mondhatott a pap vigaszul, kegyesen
Szálljatok az Úrhoz békésen, szelíden?

S miként adhatott az orvos biztatást,
Ki maga is hitre, vigasztalásra várt?

Csengettyű hangja jajdult, tovaszállt,
Élőnek hirdetve a közelgő halált.

Sok halált követett sok-sok temetés,
A lélekharangot a kétségbeesés.

Semmelweisen csüggedés vett erőt,
Bénultan állt az áldozatok előtt.

Nyugalmát feldúlta a háborgó lélek,
Álmát kísértették haldoklók, lidércek.

Terhét lerázni volt hő óhaja,
Segítségére lett, mi másnak volt baja.

Felnyitotta szemét, kit nagyon szeretett,
Aki megsebezve, szepszisben szenvedett.

Villámként érte a felismerés,
A barátját sújtó „hullamérgezés”.

A feltárt, félelmetes analógia,
Hogy fertőzés a gyermekágyi láz oka!

A szörnyű beismerés önmaga előtt,
Hogy ezrek haláláért ő a felelős!

Oly lélekromboló a pap csengettyűje,
Elviselhetetlen mély fájdalma, bűne.

Lelkében visszhangzott a lélekharang,
Éjjel kísértette a földöntúli hang.

Tébolyult lélekkel gyötrődött tovább
Immár magának is kívánva a halált.

Lelkének nyugalma vissza sose tért,
Önmagát okolva az áldozatokért.

Lázasan kívánta e teher oldását,
Elpusztítani a fertőzés forrását.

Lelkében érlelte a szándékot, a célt,
Letörölni minden bűnt és szenvedést.

Tisztára mosni az orvos kezét,
Lemosni a halált hozó szennyezést.

Íme, a szepszis-aszepszis gondolata,
Melyben testet ölt Semmelweis géniusza!

Jött, győzött a klóros kézmosás,
Meghátrált, megritkult a gyermekágyi láz.

S ami halálnak volt azelőtt hírnöke,
Csak néha csendült meg a pap csengettyűje.

Alig kondult meg a lélekharang,
A temetést kísérő szívszorító hang.

Az eredmények magukért beszéltek,
Megmenekült sok-sok ifjú élet.

Semmelweis a sikert örömmel hirdette,
Tudását, módszerét mind közkinccsé tette.

Immár boldog időkről álmodozhatott,
Hol az édesanyák s gyermekek boldogok.

Mélységes, fájdalmas volt a csalódása,
Hogy közömbös maradt oly sok pályatársa.

A szent ügyet, amelyre életét feltette,
Sok irigy gúnyolta és semmibe vette.

Türelmét veszítve ostorozta őket,
Melynek méltatlan halála vetett véget.

S bár az utókornak iskolát teremtett.
Hazájában, míg élt, próféta mégsem lett.

A modern tudomány igazolta őt,
Ám nem érhettük el a boldog időt.

A harc örökké tart, győzni reménytelen,
Az organizmusok küzdelme végtelen.

Az utókor fejet hajt neki,
Küzdelmét, géniuszát elismeri.

A múló idő a tan értékelője:
Semmelweis az anyák megmentője.

Velünk van Ő, Tisztelt orvosunk,
Világító fénylő csillagunk!

A kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Semmelweis_Ign%C3%A1c