Szerzők:
Dr.Csák Réka Borbála osztályvezető, Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar
Dr.Feith Helga Judit PhD habil. tanszékvezető, Semmelweis Egyetem Társadalomtudományi Tanszék
Jelen közlemény célja az egészségügyi ellátás megtagadásához kapcsolódó kérdések és dilemmák felvetésén túl a tárgyalt téma hatályos jogi szabályozásának ismertetése.
Témafelvetés
Amikor arról beszélünk, hogy orvosok bizonyos körülmények között megtagadhatják a kezelést, ez a hippokratészi eskü – az orvosi szakmát irányító etikai kódex – megsértésének tűnhet, azonban számos jogilag is alátámasztó oka lehet annak, hogy az orvos úgy dönt, nem kezeli a beteget.
Jogi szempontból megközelítve a beteget megillető jogosultságok között a legalapvetőbb az egészségügyi ellátáshoz való jog, ez biztosítja a betegek számára a szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetőséget. Az egészségügyről szóló, 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban Eütv.) az egészségügyi ellátáshoz való jog alatt azt érti, hogy „minden betegnek joga van az egészségi állapota által indokolt, folyamatos, megfelelő, diszkriminációmentes ellátáshoz, fájdalmának csillapításához, szenvedéseinek csökkentéséhez”. A beteg egészségügyi ellátáshoz való joga az orvos oldalán fogalmilag ellátási kötelezettségként realizálódik, és az orvost csak a jogszabályban meghatározott esetekben illeti meg a vizsgálat, illetve kezelés megtagadásának joga.
Egészségügyi dolgozói jogok
Szemben a hatályos Eütv.-ben a szabályozott kilenc betegjoggal mindösszesen három nevesített egészségügyi dolgozói jog jelenik meg: 1) a vizsgálati és terápiás módszerek megválasztása, 2) a szakmai fejlődéshez való jog (ami egyszersmind kötelezettség is), valamint 3) az ellátás megtagadásának joga. Ugyan rögzíti a jogalkotó az egészségügyi dolgozók nagyobb fokú védelmét azáltal, hogy közfeladatot ellátó személynek minősíti őket az egészségügyi szolgáltatással összefüggő tevékenységeik ellátása során, azonban ez kivételes esetben, egy velük szemben elkövetett, társadalomra veszélyes cselekmény esetén érvényesülő norma.
Talán a fenti (kilenc kontra három jog) látszólagos aránytalanságnak köszönhető az, hogy nagyon sok egészségügyi dolgozó éli meg szubjektíven úgy – a jelenleg hatályos Eütv. életbelépése, de különösen az egyre gyakoribb egészségügyi perek, a médiában megjelenő hírek hatására –, hogy „csak a betegeknek vannak jogaik”, illetve „minket, egészségügyi dolgozókat semmi sem véd”, annulálva azt, hogy bármilyen joguk is lenne.
Ténykérdés, hogy a jogalkotó minden jogviszony esetében igyekszik a gyengébb fél védelmét jobban előtérbe helyezni, legyen ez egy munkavállaló-munkáltató vagy diák-tanár/oktató viszony. Nincs ez másképpen a beteg-egészségügyi dolgozó/szolgáltató jogviszony esetében sem. Amennyiben górcső alá vesszük az elmúlt közel 250 év átfogó magyar egészségügyi jogszabályait, könnyen megállapítható, hogy a betegek pozíciója mindig nagyobb védettséget élvezett (annak ellenére, hogy a betegjogi mozgalmak csak a második világháború utáni évtizedekben indultak el a polgárjogi mozgalmak részeként).
Egy másik aspektusból vizsgálva a kérdést, az orvos-beteg kapcsolatban a felek autonómak, egyenjogúak és mellérendeltek, közöttük polgári jogi kapcsolat van, mely leginkább szerződésként írható le. A magyar jogban korábban nem volt ez egyértelmű; az előző egészségügyről szóló törvény (1972. évi II. tv.) alapján az államigazgatási jog művelői a kapcsolatot államigazgatási jogviszonyként fogták fel, annak minden következményével együtt. Így a beteget ügyfélnek tekintették, aki alárendelt helyzetben van az orvossal szemben. Napjainkra a kérdés eldőlt; az Eütv. 3. § e) és f) pontja meghatározza az egészségügyi szolgáltatás és az egészségügyi szolgáltató fogalmát, így a polgári jogi alapfogalmak használata törvényileg minősíti polgári joginak a jogviszonyt. A törvény a későbbiekben részletesen szabályozza az orvosok és a betegek jogait, kötelezettségeit, amiből kitűnik a felek autonómiája, egyenjogúsága és mellérendeltsége (például az ellátás visszautasításának és megtagadásának joga, az orvos gyógymódválasztási szabadsága, az intézmény elhagyásának joga stb.). Azonban amíg a polgári szerződéseknél 1) szerződéskötési szabadság és 2) a szerződés kölcsönösen könnyű megszüntetési lehetősége egyenlő mértékben áll fenn mindkét fél részéről, addig az orvost általában szerződéskötési kötelezettség terheli (ellátási kötelezettség), s viszonylag szűk körű az ellátás megtagadásának joga. A szerződéses szabadság a beteget illeti meg, de a hatósági jellegű orvosi beavatkozásoknál nem. Tehát ebben az értelmezési keretben is látható a felek között az aszimmetria.
Ellátás megtagadásának joga a hatályos Eütv.-ben
A betegek ún. egészségügyi ellátáshoz való joga, valamint az egészségügyi dolgozók ún. egészségügyi ellátási kötelezettsége abszolút ellenható tényezőként jelenik meg az ellátás megtagadása jogának (továbbiakban megtagadási jog) gyakorlásakor. Amikor a beteg az SBO-ra érkezik látszólag nem sürgősségi panasszal, vagy a nem cselekvőképes beteg emberi méltóságot sértő szavakkal illeti az orvost vagy ápolót ellátása közben, vagy a beteg az ellátás visszautasításának jogával élve elhagyja az egészségügyi intézményt, azonban néhány nap múlva ugyanazokkal, esetleg a neki felróhatóan már súlyosabb panaszokkal tér vissza, mind-mind olyan eset, amikor főszabály szerint az egészségügyi dolgozó nem tagadhatja meg ellátást (vagy legalábbis vizsgálatot például az SBO-n). Ugyanakkor számos esetben abszolút joga lenne ehhez, a vonatkozó egészségügyi jogi normák ismeretének hiánya és/vagy a jogi felelősségre vonástól való félelem és/vagy az „így szoktuk” panelcselekvés miatt mégis megtörténik a beteg ellátása.
A jelenleg hatályos Eütv. elkülönítve kezeli 1) az orvos, kezelőorvos, valamint 2) az orvosi szakképzettséggel nem rendelkező egészségügyi dolgozó megtagadási jogát, utóbbit könnyebb helyzetbe hozva (minthogy kevésbé szigorú feltételeket követel meg bizonyos esetekben az ellátás megtagadásakor).
Az alábbiakban kizárólag az orvosi végzettségű személyek hatályos megtagadási jogának szabályozása kerül részletes bemutatásra.
Az ellátás megtagadásának joga az alapellátásra, illetve a járó- és fekvőbeteg-ellátásra is vonatkozik. A szabályok tárgyalásánál az érthetőség kedvéért eltérünk a törvényi szöveg által adott szerkezettől és a következő három csoportban ismertetjük a szabályozás: 1. a beteg ad okot a megtagadásra, 2. az orvos személyében keresendő az ok, 3. az egészségügyi szolgáltató oldalán felmerülő ok.
- A beteg ad okot a megtagadásra:
1.1. A beteg ellátását már a vizsgálat előtt is megtagadhatja az orvos, amennyiben a beteg együttműködési kötelezettségét súlyosan megsérti – azaz a beteg a kórelőzmény felvétele során nem tájékoztatja megfelelően az ellátóit, az utasításokat nem tartja be, a rendelt gyógyszereket nem szedi be, az intézmény házirendjét nem tartja tiszteletben, a térítési díjat nem fizeti meg, személyes adatait nem adja meg, más betegek jogaira nincs tekintettel stb. A „súlyosan” jelző értelmezése ugyanakkor problémás lehet, különösen szakmai kérdésekben. Továbbá a sürgős szükség mindig felmerülhet és kivételt jelenthet.
1.2. Ha az orvos életét vagy testi épségét a beteg magatartása veszélyezteti, szintén – már a vizsgálat előtt – megtagadható az ellátása, még akkor is, ha a veszélyeztetésről a beteg például korlátozott cselekvőképessége miatt nem „tehet”. A beteg magatartásán – mint szubjektív tényezőn – túlmenően, az „objektíve” veszélyes ellátási körülmények (például fertőzés) általában nem jelenthetnek ellátásmegtagadási okot a jogszabályok szerint sem.
1.3. Abban az esetben, ha a beteg „csak” sértő, fenyegető magatartást tanúsít az ellátó orvos irányában, csak akkor van lehetőség a vizsgálat és az ellátás megtagadására, ha a) ez nem a beteg betegségéből következik, és b) ellátatlansága nem befolyásolja károsan az állapotát, továbbá, c) ha a beteget más orvoshoz irányítja vagy javasolja neki, hogy saját érdekében forduljon másik orvoshoz vagy egészségügyi szolgáltatóhoz. Tehát ebben a szituációban például a rendelésen megjelenő, kötekedő, indulatos, obszcén módon fenyegető beteg ellátását nem lehet elutasítani, ha ez például pszichiátriai betegségéből ered; vagy nem ez az oka, de ellátatlansága előreláthatóan állapotromlást idézhet elő. Fontos tudni viszont (utalva a korábban írtakra), hogy az egészségügyi dolgozót erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályozó, vagy éppen ellátásra kényszerítő beteg (tettlegesség nélkül is) három évig terjedhető szabadságvesztéssel sújtandó, közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűncselekményét követi el, méghozzá ez érvényes az egészségügyi dolgozók minden jogviszonyában és minden szaktevékenysége közben (sőt, ennek előkészülete is büntetendő).
1.4. Ha a betegnél nem áll fenn azonnali ellátási szükség., visszarendelhető vagy másik ellátóhoz irányítható. Itt kell hangsúlyoznunk az ügyeleti ellátás kérdéskörét: számos ágazati jogszabály megerősíti, hogy a – bármilyen formában és ellátási szinten szervezett – ügyeleti ellátás főszabályként a sürgős, nem halasztható esetek ellátására szolgál és erre is rendelkezik közfinanszírozással. A tágan értelmezett sürgősség (sürgős szükség) olyan állapotváltozás bekövetkezése, amely miatt azonnali beavatkozás hiányában a beteg közvetlen életveszélybe kerülne, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodást szenvedne: Eütv. 3. § i). Ugyanakkor nem várható el, hogy a laikus páciens orvosszakmai szempontból helyesen ítélje meg panaszait, tüneteit és eldöntse, hogy azok indokolják-e az ügyeleti ellátás igénybevételét. Az ügyeleti ellátásban ezért a diagnózis felállításáig mindenképpen el kell jutni, amennyiben ezt követően a kórkép nélkülözi a sürgősség tágabb fogalmát is, a további ellátás jogszerűen tagadható meg.
1.5. Vizsgálatot követően utasítható el az ellátás, ha a felállított diagnózis alapján a beteg ellátást egyáltalán nem igényel, vagy ha a beteg által kért vagy a beutaló orvos által javasolt további ellátás az adott helyzetben szakmailag nem indokolt.
2) Az orvos személyében keresendő az ok:
2.1. Ha az orvosnak erkölcsi (vallási, lelkiismereti) meggyőződésével ellentétes ellátásban kellene közreműködnie (például művi abortusz elvégzése, etikátlan genetikai vizsgálat), csak akkor tagadható meg a beteg ellátása, ha az nem befolyásolja károsan az illető állapotát, továbbá, ha másik orvoshoz vagy egészségügyi szolgáltatóhoz utalja őt. Ha a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltatónak – akinél az orvos dolgozik – egyúttal területi ellátási kötelezettsége is van az illető beteg ellátására, az orvosnak csak akkor élhet ezzel a jogával, ha ezt a körülményt alkalmazását megelőzően vagy foglalkoztatása folyamán a körülmény felmerülését követően azonnal írásban közölte a munkáltatójával.
2.2. Az orvos a beteghez fűződő személyes kapcsolatára hivatkozva is elutasíthatja a beteg ellátását azzal, hogy ilyenkor is más orvoshoz kell őt irányítania. Nagyon viszonylagos a jogszerű ellátásmegtagadásnak ez a területe, de példa lehet rá az orvossal rokoni kapcsolatban álló páciens, amikor az orvos nem tud elfogulatlanul döntést hozni, vagy amikor az orvossal perben áll a beteg.
2.3. Az orvosnak a beteg vizsgálatát és további ellátását meg kell megtagadnia, ha erre saját egészségi állapota vagy egyéb gátló körülmény következtében fizikailag alkalmatlan, ugyanis ekkor az a vélelem, hogy a betegre nagyobb kockázatot jelenthet az ellátás, mint ellátatlanul hagyása. Az ellátás megtagadásának indokaként tehát az orvos koncentrációját, ítélőképességét, fizikai aktivitását akár csak átmenetileg is rontó, a beteg számára nem is feltétlenül észlelhető tünetekkel járó állapotra lehet hivatkozni.
2.4. Végül, a diagnózison túl, az ellátás terápiás oldalát egyenesen kötelező megtagadnia az orvosnak, ha a beteg (vagy a beutaló orvos) által kért ellátás jogszabályba vagy szakmai szabályba ütközne. Ide kell érteni többek között a) az adott terápia abszolút kontraindikációját, b) a gyógyszerek esetén kerülendő interakcióit, c) ha az alkalmazni kért módszerben az adott orvosnak nincs kellő jártassága, vagy számára ismeretlen az adott terápia, d) ha a terápiás protokolltól szakmailag indokolatlanul kellene eltérnie, vagy e) a beavatkozás kockázata indokolatlanul nagy. Ez a magánellátásban is igaz: a beteg alapvetően akkor sem „rendelhet meg magának” ellátásokat a szakmai szabályokkal ellentétesen, ha egyébként bármit hajlandó megfizetni.
3) Az egészségügyi szolgáltató oldalán felmerülő ok:
3.1. Amennyiben más beteg azonnali ellátása miatt akadályoztatva van, az orvos nem köteles egy másik beteg ellátásával foglalkozni. Ekkor viszont minden esetben másik orvoson vagy egészségügyi szolgáltatón keresztül gondoskodnia kell az illető ellátásáról. Ez az a szituáció, amikor az orvosnak két olyan beteggel kellene egy időben foglalkoznia, akik között nem lehet a sürgősség szempontjából különbséget tenni, az elsőséget meghatározni. Ekkor is neki kell azonban gondoskodnia másik kolléga, esetleg másik szolgáltató (például mentőszolgálat) értesítéséről.
3.2. Amennyiben a vizsgálatot követően a további ellátáshoz (kezeléshez) nincsenek meg a szükséges személyi-tárgyi minimumfeltételek, akkor a beteget megfelelő ellátáshoz tovább kell utalni – kivéve a sürgős szükség fennállásának korábbiakban vázolt esetét, amikor a sürgősségi helyzetet az adott helyen rendelkezésre álló eszközökkel a lehetőségekhez képest meg kell próbálni elhárítani.
Összességében a kérdés, hogy az orvos megtagadhatja-e a beteg kezelését, összetett, és az egyes esetek egyedi körülményeinek gondos mérlegelését igényli. Bár érvényes okai vannak annak, hogy az orvos megtagadhatja a kezelést, mindig az etikai és jogi normákkal összhangban kell eljárnia, hogy a betegek megkapják a szükséges és lehető legmagasabb szintű ellátást.
Hivatkozások
Feith, H. J. 2019: Adalékok a betegbiztonság magyarországi történetéhez (1738–1950 között) In Barcs, István (szerk.) Egészségesen gyógyulni: A centripetális infekciókontroll kézikönyve. Budapest, Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió, 4–15.
Feith, H. J. 2024: Orvosjogok a hatályos egészségügyi törvényben. Medicina Évkönyv. A magyar egészségügy számokban: ellátás, gazdaság, innováció, 44–46.
Feith, H. J. – Gradvohl, E. – Balázs, P. 2014: Betegjogok a régmúltban? Normativitás az orvosi munkában a XIX. századig, különös tekintettel az első átfogó magyar egészségügyi uralkodói rendeletre. Orvosi Hetilap, 155 (34): 1361–1366.
Hanti, P. 2012: Mikor tagadhatja meg az orvos az ellátást? Medical Online, október 2. Letöltve: 2025. 01. 18.
Jobbágyi, G 2005:. Az orvos-beteg jogviszony az új Ptk.-ban. Polgári Jogi Kodifikáció, 1., 15–20.
Szeghő, Á. 2009: A kezelési szerződés. Acta Conventus de Iure Civili Tomus, XI., 61–102 pp.
