Hippokratész óta ismert orvosi közhely, hogy életmódunk hatással van az egészségünkre. Megfelelő szokások, elég testmozgás, egészséges táplálkozás csökkenti bizonyos betegségek kialakulásának esélyét és növeli a testi és lelki egészségben eltöltött évek számát.
Ezt a nyilvánvaló igazságot nemcsak az orvosok, hanem mindenki ismeri. Mégis, főleg az iparosodott társadalmakban soha nem látott méreteket öltenek a civilizációs betegségek, mint a magasvérnyomás-betegség, cukorbetegség, elhízás stb. Az évezredek óta felhalmozott tapasztalati tudást az elmúlt évtizedek nagy kutatásai is igazolják, így az életmódorvoslás ugyanúgy a bizonyítékalapú orvoslás módszertanára épül, mint más orvosi specialitások.
De vajon elég, hogy tudjuk az érveket, ismerjük az adatokat? Elég, hogy a betegeinknek is pár percben elmondjuk, hogy milyen fontos lenne, ha leszoknának a dohányzásról vagy többet mozognának? Nem utolsósorban hitelesek vagyunk-e orvosként, ha mi magunk nem követjük az ajánlásokat?
Egy online kérdőív keretében igyekeztem válaszokat kapni és felmérni aneszteziológus kollégáim életmódbeli szokásait. Nagy meglepetésemre és örömömre 380 választ kaptam, ami a Magyarországon praktizáló aneszteziológusoknak nagyságrendileg egyharmada.
Alap demográfiai mutatókat tekintve a válaszadók 57 százaléka nő és 43 százaléka férfi, viszonylag kevés pályakezdő kolléga töltötte ki a kérdőívet, 30 év felett már egyenletes volt a válaszadók között a kormegoszlás.
Az altatóorvosok többsége kizárólag állami szektorban dolgozik, kb. negyedük van jelen szimultán az állami és magánszektorban, míg 4 százalék csak a magánszektorban. A heti munkaórákat nézve látható, hogy a válaszadók majdnem fele többet dolgozik heti ötven óránál. Mint a legtöbb orvosi szakmában, általános a rendszeres hétvégi munkavégzés. A havi öt vagy annál több éjszakai műszak, amit 44 százalék adott válaszként, életmódorvosi szempontból mindenképp aggasztó. Egyre több tanulmány támasztja alá a rendszeres és pihentető alvás fontosságát, más vizsgálatok pedig a váltott műszak káros hatásait igazolták, mind a szív-érrendszeri, mint a mentális egészség vonatkozásában. Az International Agency for Research on Cancer, a WHO egyik szervezete már 2007-ben lehetséges humán karcinogénként azonosította a váltott műszakos munkát, amely a cirkadián ritmus megbomlásával jár.
A jelenlegi nemzetközi ajánlások percben határozzák meg azt a mennyiségű és intenzitású fizikai aktivitást, amely bizonyítottan és szignifikánsan csökkenti a kardiovaszkuláris mortalitást és morbiditást: közepes intenzitású edzésből, mint amilyen a séta, torna, jóga vagy könnyed úszás heti 150–300 perc ajánlott, míg intenzív edzésből, például futás, tenisz stb. heti 75–150 perc.
A kördiagramokból látható, hogy riasztó a helyzet a magyar aneszteziológusok testmozgását illetően: 87 százaléka nem éri el a minimumajánlást mérsékelt intenzitású edzés tekintetében és 71 százalék az intenzív edzés tekintetében. Az igazságot árnyalja, hogy a kettő kombinációjával is csökkenteni lehet a kardiovaszkuláris rizikót, de elég egyértelmű, hogy ebből a két adatból nem lehet egy jól mutató harmadik adatot varázsolni. Magyarul: aggasztóan kevés időt szánunk testmozgásra. Az orvosok saját értékeléséből is ez sugárzik, mivel mindössze 14 százalék elégedett a saját fizikai aktivitásával, és 51 százalék a munkát nevezi meg az egyik hátráltató tényezőként.
Bár a magyar népesség nagy alkoholfogyasztó és problémaivó nemzet hírében áll, szerencsére a felmérés azt igazolta, hogy heti szinten kevés kollegám fordul az alkoholhoz káros mértékben, akár rekreáció, akár stresszkezelés céljából: több mint 97 százalékunk a heti ajánlott tíz standard ital alatt marad. Egy ülésben, több mint négy standard ital elfogyasztása is problémás a jelenlegi álláspont szerint, ez már több orvosra volt jellemző éves szinten, kb. 30 százalékra. A válaszadók 7 százaléka azt jelölte meg, hogy heti vagy havi szinten előfordul, hogy egy ülésben a kelleténél és az ajánlottnál több alkoholt fogyaszt.
A köznyelvben gyakran felbukkan, hogy aneszteziológusként könnyű hozzáférni erős drogokhoz, és az altatóorvosok között biztos nagyobb a függők aránya. Külön specifikáció nélkül felmértem a receptköteles vagy illegális pszichoaktívszer-használatot, ami persze különböző hatóanyagoknak rendkívül széles tárházát fedheti le. 93 százalék nem él semmilyen szerrel, 4 százalék pedig egyértelműen csak alkalmilag. 3 százalék használ napi, heti vagy havi szinten valamilyen pszichoaktív szert. Ez elsőre főleg a diagramon látványosan kevésnek tűnik, de rákeresve amerikai statisztikákra ott 1-1,5 százalék a gyógyszer- vagy drogfüggők aránya az aneszteziológusok között. Persze a probléma természetének feltárásához ennél a felmérésnél sokkal részletesebb vizsgálatok szükségesek.
Szinte minden orvos elmondja a betegeinek, legalábbis remélhetőleg, hogy szokjon le a dohányzásról. Elektív műtét előtt is javasolt abbahagyni, jól tudjuk, mennyi pozitív hatása van, ha valaki akár csak 4-6 hétig absztinens a beavatkozás előtt. Évtizedek óta egyértelmű, hogy a dohányzás az egyik legfontosabb módosítható rizikófaktor számos krónikus betegség kialakulásában. Ennek ellenére az altatóorvosok között gyakorlatilag pontosan ugyanannyi a dohányosok aránya, mint a magyar népességben (a KSH adatai alapján).
Felnőtt emberek számára napi 7-9 óra az ajánlott alvásmennyiség. Legalább annyira fontos, hogy jó minőségű legyen az alvás, és lehetőleg mindennap hasonló időpontban térjünk nyugovóra. A válaszadó aneszteziológusok 73 százaléka ennél kevesebb átlagos alvásról számol be, alig több mind negyedük éri el a kívánatos mennyiséget. 69 százalék azt válaszolta, hogy a munkája közrejátszott párszor, többször vagy rendszeresen az alvásproblémáiban. Pár bekezdéssel ezelőtt már kitértem a váltott műszak okozta egészségügyi problémákra, mindez kombinálva a mennyiségileg is kevés alvással aggasztó képet mutat az altatóorvosok alvási szokásairól.
A stressz egy már-már kultikus és a jelen kort meghatározó fogalommá vált, amely nehezen mérhető, de kétségkívül mind fizikális, mind mentális problémákkal összefüggésbe hozható. Mindössze 4 százalék válaszolta, hogy egyáltalán nincs kihatással a munkahelyi stressz a mindennapi életére, ezzel szemben 45 százalék úgy nyilatkozott, hogy gyakran vagy rendszeresen okoz számára problémát.
A stressz kezelésére, ahogy a grafikonon is látszik, sokféle stratégia létezik. Mégis arra az indirekt összefüggésre felhívnám a figyelmet, hogy a fizikai aktivitást mint stresszkezelési mechanizmust a második leggyakoribbként jelölték meg az aneszteziológusok, de pár ábrával korábban láthattuk, hogy nagyon elmaradt a fizikai aktivitás mértéke a kívánatostól, így kérdés, hogy összességében mennyi idő jut a mindennapokban azokra a tevékenységekre, amelyek valóban ellensúlyozni tudják a munkahelyen tapasztalt stresszt.
Az ehhez szorosan kapcsolódó burnout vagyis kiégés fogalma is előtérbe került az utóbbi években. Ennek diagnózisa komplexebb egy egyszerű igen vagy nem kérdésnél, de mindezek fényében is figyelemfelhívó, hogy az orvosok kétharmada úgy válaszolt: többször érzett már pályafutása során kiégést vagy jelenleg is azt érzi magán. Az egészségügyi dolgozók mentális jóléte valamelyest tabutémának számít a mai napig, és saját tapasztalatból mondhatom, hogy az orvosi egyetemtől kezdődően a rezidensi éveken át a szakorvosi lét során is sokkal inkább az a mérvadó és elvárt viselkedési forma, hogy a terhelést, a túlórákat, a nehéz esetek okozta dilemmákat, a kudarcélményeket, a betegek elvesztését és az ezek okozta nehézségeket bagatellizáljuk, továbbá akár krízishelyzet után is elvárjuk, hogy egy óra múlva, de legkésőbb másnap az orvos rendületlen figyelemmel, fegyelemmel és empátiával végezze a munkáját, mintha mi sem történt volna. Nem tanuljuk meg, hogy segítséget szabad kérni, és kaphatunk is, ha jó helyen keressük. A kiégés magas prevalenciája mellett mindössze 19 százalék kért életében ilyen irányú professzionális segítséget és csak 10 százalék érezte úgy, hogy ez hosszú távon is segített.
Az utolsó ábrákon összehasonlítottam egy pár krónikus betegség előfordulási arányát a magyar átlagnépességgel: BMI tekintetében 47 százalék esett a túlsúlyos vagy elhízott kategóriába, szemben a 60 százalékos magyar átlaggal. Viszont szignifikánsan nagyobb volt a kórosan alacsony BMI-jű kollegák aránya 4,5 százalék a 2,7 százalékos országos átlaggal szemben, ennek oka számomra ismeretlen, feltehetően nem arról van szó, hogy ezek a kollegák nem jutnak hozzá a napi szükséges kalóriamennyiséghez, elképzelhető, hogy itt is pszichés tényezők játszanak szerepet.
A magasvérnyomás-betegség és a cukorbetegség előfordulási aránya egyaránt jelentősen alacsonyabb az aneszteziológusok között, mint az átlagnépességben: hipertónia esetén 25 százalék a 35-40 százalékkal szemben, diabétesz esetén pedig 4 százalék a 14 százalékkal szemben. Az arány nem teljesen reprezentatív, hiszen a felmérés alapvetően a munkaképes korosztály válaszaira épül, míg az átlagnépesség adataiban jelentős tényező a nyugdíjas korosztály, ettől függetlenül pozitív, hogy ezen betegségek előfordulási aránya alacsonyabb.
Megismételve a kérdésemet: vajon egészséges életmódot folytatnak a magyarországi aneszteziológusok?
Úgy tűnik, hogy valamivel jobb általános egészségügyi állapotnak örvendenek, mint az általam kontrollként használt magyar átlagnépesség, azonban a nemzetközi irodalomban olvasható életmódra vonatkozó ajánlásoktól rendre elmaradnak.
Nem mozgunk eleget, nem alszunk eleget, ugyanannyit dohányzunk, mint az átlagnépesség. A stressz és a munka miatti kiégés valós probléma, mely, úgy tűnik, nem kap kellő figyelmet. A válaszadók 7 százalékánál felmerül, hogy alkoholfogyasztási szokásai problémásak, illetve 3 százaléknál, hogy pszichoaktív szer használatával vannak gondjai, megbélyegzés helyett jó lenne, ha ezeknek a kollégáknak segítséget tudnánk nyújtani.
Bár a válaszadók 62 százaléka inkább elégedett az életmódjával, mint nem, a cikkben ismertetett tények alapján ez túlzottan optimistának látszik.
Az életmód és az erre vonatkozó döntések terén nagyon fontos az egyén felelőssége.
A tájékoztatás és az információ eljuttatása lényeges eleme az egészségügyi nevelésnek, de az orvostársadalom nagy részénél feltételezhető, hogy ezek fontosságával tisztában van, ám a megvalósítás láthatóan ennél összetettebb kihívás.
Véleményem szerint rendszerszintű segítségre és változásokra is szükség van, hogy segítsük az orvosok egészségének megőrzését és a pályán maradásukat, ugyanis sok altatóorvosban is felmerül a kérdés, hogy mennyit kíván a saját fizikális és mentális egészségéből feláldozni a hivatás oltárán.
A magyar egészségügyben gyakori a hiánygazdálkodás, ez igaz a humán erőforrásokra is, nem lehet egyik pillanatról a másikra megoldani ezeket a problémákat.
Azonban fontos, hogy a problémákról beszéljünk és a hivatás okozta nehézségek menedzselésében segítséget nyújtsunk. Ennek része lehet átfogó, mozgást népszerűsítő programok szervezése az orvosoknak mint célcsoportnak, dohányzásról való leszokásban segítségnyújtás akár kórházakban, illetve járóbeteg-ambulanciákon helyben.
Az ügyeleti tevékenység mindig is szerves része marad az orvosi pályának, ezáltal az éjszakai munkavégzés nem elkerülhető, de ártalomcsökkentésként felmerülhet 3-6-12 hónapos, klinikumtól távol töltött idő, akár kutatási vagy oktatási szerepvállalással, vagy egy-egy alkalommal hosszabb, pár hónapos, akár fizetett, akár fizetés nélküli szabadság engedélyezése és népszerűsítése. Emellett fontos lenne, hogy a túlórákat is mérsékeljük, havi 200-240 óra orvosi munkával véleményem szerint közel lehetetlen egy kiegyensúlyozott és egészséges szokásokra épülő életvitelt folytatni.
A stressz és kiégés tekintetében a fenti ötletek is nyújthatnak segítséget, de elengedhetetlen lenne, hogy nyíltan beszéljünk a problémáról, és minden egészségügyi dolgozó vállalhassa, ha ilyen jellegű nehézséggel küzd és stigmatizálás helyett szakszerű segítséget kapjon, mind a saját egészségének megőrzése érdekében, mind a betegek biztonságos ellátásnak szempontjából.
A problémák, amelyeket a felmérés feltárt, nem ismeretlenek a gyakorló orvosok előtt, ezzel együtt számok formájában és világosan látszik, hogy van mit tenni az orvosok egészségéért és egészséges életmódjáért, amit nem szabad teljes egészében az egyénekre hárítani, hanem rendszerszintű megközelítésre és segítségnyújtásra is nagy szükség van.
