Elvakít a lámpa fénye, amikor kinyitom a szemem. Csípős fertőtlenítőszagot érzek, számban műanyag ízét, csuklómban tűszúrás fájdalmát. Valami csipog a fejem felett, szeretnék felülni és segítségért kiáltani, de egyikre sem vagyok képes. Mindig azt gondoltam, velem ez soha nem történhet meg. Mindig biztonságban vagyok, mindig megtart a környezet, mindig átjutok a túloldalra. Egy pillanat műve volt, hogy nem így történt.
Egy baleset és ami utána jön
2018 áprilisában egy kedd este éppen hazafelé tartottam, amikor egy zebrán szerettem volna átkelni, de nem jutottam át a túloldalra. Egy autó elütött. A szemtanúk szerint az autó szélvédőjére csapódtam, s a földre zuhantam. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy a földön fekszem és nem tudok felállni.
Hetekkel később tudtam meg, hogy nyaki csigolyatörést és gerincvelősérülést szenvedtem, azonnal nyaktól lefelé lebénultam. Életveszélyes állapotban voltam, többórás műtét után intenzív osztályra és lélegeztetőgépre kerültem. Bár onnan indult a történetem, hogy az is előfordulhat, nem fogom túlélni, másfél hónap után sikerült elhagyni a lélegeztetőgépet. Kezdődhetett a rehabilitáció.
Ekkor ért az első sokk. Bár az orvosom többször elmagyarázta, mivel jár a sérülésem, egy ágyban fekve még nem tudtam, ez pontosan mit jelent. Ez volt a rehabilitáció első feladata: felfogni, megérteni és később elfogadni, mi történt. Ha visszagondolok, mit éreztem, a semmirekellőség és a kétségbeesettség érzése jut eszembe, a reménytelenség, hogy nincs miért felkelnem reggel.
A külvilág felé azonban semmit nem mutattam ebből. Gondosan ügyeltem, hogy mosolyogjak, bíztam abban, ha erősnek, tudatosnak és magabiztosnak mutatom magam, egyszer belül is azzá válok. Valójában azonban nyakig merültem az önsajnálatban. Sírtam, amikor senki nem látta, sokszor titokban az ujjaimba haraptam, hogy ne ordítsak a tehetetlenségtől.
Mindeközben fogalmam sem volt, hogy rehabilitáció nem csak arról szól, hogy fizikailag kihozom magamból a maximumot, hanem arról is, megpróbálok feldolgozni egy óriási traumát. Hiszen a gerincvelősérülésből történő rehabilitáció nem olyan, mint néhány hét járógipsz. Sokkal inkább felkészülés egy új életre.
Normális reakció egy abnormális helyzetre
Ekkor találkoztam a TraumaAmbulancia Egyesülettel, amelynek célja traumában érintettek mentális támogatása, információ megosztása a poszttraumás stressz (PTSD) kapcsán és egy olyan társadalmi környezet kialakítása, ahol a segítségnyújtás alapvetés.
Nem vagy egyedül - hangzik az Egyesület mottója. Magam sem hittem, milyen erős megtartó képessége van a közösségnek, milyen könnyen kapcsolódunk egymáshoz a fájdalmunk mentén és traumák túlélőjeként olyan empátiával fordulunk egymás felé, ahogy senki más. Legyen szó balesetek áldozatairól, érintett barátokról és családtagokról vagy egy komoly betegségből felépült emberről, tapasztalataink megosztása gyógyító erejű.
Nagyon erősen tudtam kapcsolódni Krausz Csilla, az egyesület alapító elnökének történetéhez. Csilla egy balesetben szerzett nagyon súlyos égési sérüléseket, hozzám hasonlóan megjárta az intenzív osztályt és a lélegeztetőgépet.
Ő is a saját életén keresztül tapasztalta meg, hogy a trauma nem csak a testünket töri össze, hanem a lelkünkre is hatással van, mikor úgy fogalmaz, hogy bár a balesete után az orvos és a gyógytornász ott volt vele, a „lélekgyógyászra” hiába várt. Pedig éppen a „lélekgyógyász” tudott volna segíteni, hogy a testi gyógyulás mellett a lelki trauma is feloldódjon.
Hiszen mit jelent a trauma valójában?
Nemrég egy barátnőmmel beszélgettem, aki lázasan készül az esküvőjére. Amióta azonban megkérték a kezét, mindkét nagymamáját elveszítette. Zavartan magyarázta, hogy szerinte a vesztesége és a gyász nem minősülnek „klasszikus értelemben vett traumának”, ő mégis úgy érzi, ezen megy keresztül.
Minden kapcsolódó tudásomat összeszedtem és megosztottam vele egy számomra nagyon fontos gondolatot: a trauma egy normális reakció egy abnormális helyzetre. Hozzátettem, hogy azt, mi az abnormális, mindenki maga dönti el. Azt hiszem, sokáig emlékezni fogok a barátnőm mosolyára, miközben lélekben megérkezett oda, hogy meg tudta engedni saját magának, hogy bármit érezzen a trauma kapcsán.
A TraumaAmbulancia Egyesület célja éppen az, hogy a fentihez hasonló élményeket adjon mindazoknak, akik úgy érzik, másokkal is megosztanák nehézségeiket. Csapatunkban pszichológus szakértőink mellett olyan traumát túlélt önkéntesek dolgoznak, akik személyes tapasztalataik megosztásával szeretnék tudatosítani, hogy bár az életünkbe érkező traumákat nem tudjuk elkerülni, a nehéz érzésekből mégis van kiút. Sőt, éppen életünk legfájdalmasabb nehézségei rejtik a legnagyobb lehetőségeket arra, hogy gyógyuljunk, tanuljunk és fejlődjünk.
Méricskélés és hasonlítgatás helyett fontosabb tehát, hogy megértsük: a trauma egyik legalattomosabb következménye, hogy elveszítjük a kapcsolódást önmagunkkal, gondolatainkkal, érzéseinkkel és saját testünkkel is. A veszteség, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség áthatják a mindennapjainkat. Sokszor érezhetjük, nincs miért felkelnünk reggel és elmerülünk az önsajnálatban.
A személyes tapasztalatom az, hogy ez egy ideig rendben is van, sőt, talán szükséges is. Mert hiába akarunk elrugaszkodni, hiába szeretnénk jobban lenni, amíg nem értük el a gödör alját, nehéz lesz. Ha azonban sikerül, újra összekapcsolódhatunk önmagunkkal és felvillanhat előttünk a traumában rejlő lehetőség. Számomra ez jelenti azt, hogy tudatosan gondolkodunk a traumáinkról.
Senkinek nem kívánom, hogy trauma érje és a legmélyebb fájdalmakon, veszteségeken és nehézségeken keresztül kelljen utat találnia a fejlődéshez. Bízom azonban abban, hogy a TraumaAmbulancia Egyesület által képviselt traumatudatos szemlélet és önkénteseink munkája egyre több embernek segíthet abban, hogy tudatosítsa, megdolgozza és maga mögött hagyja a traumáit egy kiegyensúlyozott és önazonos életet teremtve.
