Példakép, mentor

2020-11-19 13:41:00 FORRÁS: Orvosok Lapja

Szerző: Dr. Gaál Csaba emeritus, Chirurgische Tagesklinik, Németország

Orvosoklapja - Utánpótlás

Az ember öntudatlanul is igényli a példaképeket, ehhez elengedhetetlen nemcsak a kifogástalan szakmaiság, de a tiszta és nyitott magánélet, olyan magatartás, ami vonzó és tiszteletet érdemlő.

Vannak professzorok, akik úgy hatnak a diákokra, mint a
mesebeli hamelni  patkányfogó a gyerekekre. Hozzájuk a  
medikus lelkesen csatlakozik, és buzgón tanul tőlük. 
Theodor Billroth

Elsőként a szülői házban tapasztaljuk meg a példakép szerepét, később pedig az iskolában. Mindenkinek van élménye arról, hogy egy tanár még a matematikát, fizikát is meg tudja kedveltetni, de az egyébként szívesen olvasó diák is megutálhatja a magyarórákat és az irodalmat, ha olyan tanárral akad össze. Az ember öntudatlanul is igényli a példaképeket, ehhez elengedhetetlen nemcsak a kifogástalan szakmaiság, de a tiszta és nyitott magánélet, olyan magatartás, ami vonzó és tiszteletet érdemlő. Szent-Györgyi Albert (1893–1986) már a maga idejében írta: az ifjúságnak nem adunk példaképeket, hitet, erkölcsöt, csak számítógépet és internetet.  
    Ideális esetben egy nagy személyiségtől négy intelligenciaforma várható el: érzelmi, szociális, spirituális intelligencia és tudás. A jellemző jegyekből kiemelendő a kötelességtudás, áldozatvállalás, a hibákból való tanulás, a tehetségek támogatása, a (szenvedélyes) szakmai szeretet átadása a tanulásban és a tanításban.   
    A fiatalok szakmai nevelésének művészetében tetten érhető a fokozatosság. Ennek első lépcsője, ha (1) a példaképnek tekintett személyt utánozzák, ami sokszor nem tudatos, inkább naiv és külsődleges cselekvésben nyilvánul meg. Ez a legősibb nevelési módszer, amikor nem magyarázunk, hanem tesszük a dolgokat, a tanítvány pedig utánozza, követi mozdulatainkat. Ez a kezdő orvos világa. A második lépés (2) a kritikus, de bensőséges utánzás. Ekkor nem hagyatkozik bírálat nélkül a számára példaképnek tekintett személyre, sok mindent felülvizsgál, nyitottá válik más hatásokra, és ő maga is akar a dolgokra rájönni; ez fontos lépés a későbbi szakmai szabadság felé. (Baj van akkor, ha a fiatalnak nincs mi ellen „lázadnia”, mert nem kapott semmit!) A legutolsó fázis (3) a lényeget átvenni tudó utánzás. A fiatalt ez képesíti új körülmények között az önállóság útján arra, hogy megfeleljen a szakmai követelményeknek, a kihívásoknak. Ha idáig eljut a vonzó példa sodrásában, akkor nagy lépést tett az önállóság felé.   
     Ami az egyetemi oktatást illeti, korábban a diákok megválaszthatták, kinek az előadásait akarják hallgatni, így a tanszékvezetőknél a „természetes szelekció” elve érvényesült. Az 1960-as évek korszelleme hírbe hozta a példaképeket azzal az indoklással, hogy elnyomják a fejlődő személyiséget. (Ismét korunk mételyeinek egyike!) Az önmaga megtalálása, megvalósítása vált a nagy céllá – az eredményt látjuk. 

Vannak-e még példaképek?
Korunkban kihalófélben vannak a karizmatikus személyiségek, akik hozzájárulnának a hivatásválasztáshoz. Fiatal sebészként rendkívüli módon motivált és sarkallt több kimagasló sebészszemélyiség (Szabolcs, Petri, Littmann). Szakmai életemben különösen nagy szerepet játszott, példaképként szolgált Imre József (1930–1980) a szegedi Petri-klinkán, akinél többször hospitáltam. Akkortájt ő képviselte az első hazai és egyben európai színvonalú oesophagussebészetet. Engem, a nála tizenkét évvel fiatalabbat egyenrangú sebészként kezelt mind szakmai téren, mind magánemberként. Ekkor döbbentem rá, hogy a nagyság egyik jele nem a fennhéjázás, kivagyiság, hanem a kölcsönös megbecsülésen alapuló értékelés. Érdekes lenne ilyen irányú közvélemény-kutatást végezni, vajon hogyan gondolkodnak, és kiket választanak eszményképül a mai medikusok, az ifjú orvosok. Nem lepődnék meg, ha alig találnának ilyen személyt.
     Fogyóban vannak a pozitív példaképek, nem szűkölködünk viszont negatív példaképekben (anyagiasság, nemtörődömség, lelki érzéketlenség, érzelmi közömbösség, empátia hiánya, hivatásszegénység, részrehajlás stb.), akik sajnos ugyancsak erősen hatnak; a fiatalok némelyike ugyanis ezektől tanul, mert a rossz példa ragadós.   

A fiatal orvosok igénye
A medikusoknak szükségük van segítségre, mintára, hogy legyen emberi és szakmai tartásuk. Ezt kizárólag példaadással lehet oktatni, tanulni. Albert Schweitzer (18751965) szerint a példamutatás nem a nevelés egyik, hanem egyetlen eszköze. Egy német felmérés szerint a leendő sebész szakorvosok döntő többsége, azaz 75%-a hiányolja a példaképeket, akik számukra tájékozódási pontot jelentenének. Sokan úgy érzik, hogy az egyetem után a kórházi-klinikai osztályra kerülve mélyvízbe dobják őket, mi több, elvárják tőlük, hogy kezdettől fogva úgy dolgozzanak, mint elődeik évek múlva. 
    Éppen a fiatalok példaképeinek kialakításában jelentősek azok az elöljárók, akikkel például lehet érdemben vitatkozni, nekik ellentmondani. De a főnök számára is nagyra becsültek azok a munkatársak, akik nyílt szívvel vitatkoznak – legalábbis így kellene lennie. Mert – átvitt értelemben – „Derék emberekkel harcban állni többet ér, mint értékteleneken győzelmet aratni” – mondja Gracián (16011658).

Ki az a mentor?
A fogalom hétköznapi értelemben idősebb tanácsadót, pártfogót, atyai jóbarátot jelent. (Mentor egyesek szerint Odysseus tanácsadója, mások szerint fiának nevelője volt.) Az angol nyelvben ennek a működésnek felel meg a tutor, amit csak a sznobok neveznek nálunk így, hiszen ez nem mást jelent, mint oktatót. A mentornak el kell tudnia igazodni a saját szakterületén, de a világban is, ezenkívül elengedhetetlen az alapos emberismeret, hiszen ők azok, akikre a tanítvány később azt mondhatja: „Én is ilyen akartam lenni”. Ne feledjük: bennünket nemcsak tetteink, hanem tanítványaink szerint is ítélnek.
     Németországban a megkérdezett fiatal orvosok 38%-ának rendkívül fontos, 43%-ának pedig csak egyszerűen fontos lenne, hogy mentoruk legyen, ugyanis a személyes kapcsolatnak döntő szerepe van a jelölt fejlődésére: példakép kialakítása, pozitív szerepkör. Az álláskeresésnél az orvosok 99%-a jó munkahelyi légkört szeretne, 90%-a partneri viszonyt remél, és 86%-a az osztályvezető (pozitív) személyiségét tartja döntőnek. 
    A mentor szerepe a szakképzésben szinte pótolhatatlan. E vonatkozásban lehetséges példaként hozom a képzés német elemeit, melyek  a következők:
  • az elöljárónak legalább évente egyszer kötelessége a szakorvosjelölttel személyes beszélgetést folytatni, melynek eredményét írásban rögzítik;                    
  • a szakorvosjelölt folyamatosan dokumentálja munkáját, melyet az oktató ellenőriz és ellenjegyez.
    Az ideális mentor tulajdonságai: felismeri a rábízott jelölt egyéniségét, tud hozzá alkalmazkodni, megérti, jól fogalmazott kérdésekkel és feleletekkel segíti fejlődését. Állandóan értékeli a rábízott fiatal munkáját, kellő kritikával jár el vele szemben. Példamutatónak kell lennie a betegekhez való viszonyában, mert ezt csakis a betegágynál lehet elsajátítani! És ami a legfontosabb: tanítsa meg a fiatalt a munka örömére. A mentor – mint a leendő szakorvos személyes gondozója – nemcsak a hétköznapokban áll a jelölt mellett, de segíti őt a betegellátással kapcsolatos számos szociális kérdésben való eligazodásban is. Személye a biztosíték, hogy az utánpótlást hosszú távon a szakmához kösse. 

                                                                        

Megtekintések száma: 275

Fiatal kollégáink rovata

ESEMÉNYEK