Számos alkalommal leírtuk már, hogy hova vezet
- a magyar egészségügy krónikus alulfinanszírozottsága
- az így kialakult menedzsment csapda, melyben az eladósodás és a működőképesség veszélyeztetése közül lehet választani
- az egészségügyi dolgozók kizsigerelése, rájuk újabb túlmunkák és feladatok pakolásával
- valamint a szolgálati jogviszony szellemiségének megfelelő vezénylési, kényszerítési kísérletek egy leginkább a benne dolgozók etikus és lelkiismeretes hozzáállására épülő szakmában.
A közelmúltban újabb és újabb hírek jelentek meg a budapesti Szent Imre Kórház részlegeinek alulműködése, kórtermek bezárása, valamint a sürgősségi osztály működésképtelenség szélére sodródása kapcsán.
Úgy fest, a kórház igazgatása - leginkább Bedros J. Róbert - a fenti menedzsment dilemmából azt választotta, hogy a fentről érkező elvárásoknak megfelelve az intézmény adósságát próbálja minimalizálni - szinte bármi áron.
Ez vezetett oda, hogy az osztályok és vezetőik fejlesztési és eszközigényeit, jobbítási javaslatait anyagi okokra hivatkozva rendre visszadobták, a rosszul megfizetett, túlterhelt szakdolgozók pedig elfogytak. Utóbbi miatt noha osztályok hivatalosan nem zártak be, egyre több kórterem maradt ápolók hiányában zárva, üresen, bizonyos épületekben komplett emeletek állnak kihasználatlanul, de akadozva működnek a műtők is. Eközben a megmaradt orvosok és szakdolgozók erejüket megfeszítve próbálják a betegeket pörgetve fenntartani az ellátást a megmaradt ágyakon.
A bezárt részlegek közé tartoznak az osztályok mellett működő szubintenzív részek, őrzők, ébredők, kiemelt ápolási egységek. Korábban tartozott ilyen például a kardiológiához, neurológiához is, mostanra a súlyosabb állapotú betegeket szinte kizárólag a központi intenzív osztály látja el - mely azonban szakápolók hiányában szintén nem tud teljes kapacitással, az összes ágyat kihasználva működni.
Mivel a működő osztályos ágyak száma fenti módon lecsökkent, a Szent Imre amúgy nagy forgalmú, a főváros jelentős részét ellátó sürgősségi betegellátó osztálya (SBO) számára egyre nagyobb problémát jelentett a hozzájuk érkező betegek intézményen belüli továbbadása, elhelyezése. A betegek feltorlódtak a sürgősségin, az osztály bedugult, az újabb érkező betegek rendszeresen hosszú várakozásra kényszerültek, a folyosón, lépcsőkön ültek-feküdtek sorukra vagy vizsgálati eredményekre várva.
Mindemellett az osztályos fejlesztési igényeket - nagyobb fektető helység kialakítása, új és több műszer - a menedzsment fent leírt módon rendre visszautasította.
A helyzet ellehetetlenítette a jó minőségű és tempójú betegellátást, napi szintű feszültségekhez, frusztrációhoz vezetett, melyek miatt a sürgősségi osztály szakorvosai, végül nemrégiben osztályvezetője is sorban felmondtak.
A helyzet megoldására - nem hivatalosan - a kórház más osztályairól, elsősorban a belgyógyászatokról kezdtek orvosokat levezényelni a sürgősségi osztályra.
A szabályok szerint sürgősségi osztályon műszakot csak oxyológus azaz sürgősségi szakorvos vagy aneszteziológiai és intenzív terápiás szakvizsgával rendelkező orvos vezethet. Egy folyamatosan dolgozó SBO esetében ez havi nagyjából hatvan 12 órás műszakot jelent.
Amikor a fenti szakvizsgával rendelkezők elfogytak, a fenti szabályokat figyelmen kívül hagyva már műszakvezetőnek is a más szakterületeken dolgozókat jelölték ki, először csak havi 1-2 alkalommal, majd mind gyakrabban.
Mindeközben az SBO fenti problémái nem enyhültek - sőt -, amihez a félhivatalosan odavezényelt orvosok esetében hozzáadódott, hogy saját szakterületüktől távol, egy másik osztályon, egy másik feladatkörben kellett helytállniuk, betegek életéért felelősséget vállalniuk. Ismételt kéréseik ellenére - lévén szabálytalan - ekkor a menedzsment még arra sem volt hajlandó, hogy az SBO-ra vezénylésüket írásba adva hivatalossá tegye, így látszólag önként jelentkeztek a feladatra és viseltek minden felelősséget - ráadásul mindezt többnyire a saját, az SBO-n szokásosnál jóval alacsonyabb ügyeleti díjaikért.
Mivel pedig Dunát rekeszteni semmilyen egészségügyi dolgozóból, orvosból nem lehet, a fenti kirendelések az onnan emiatt hiányzók miatt egyre inkább veszélyeztették az érintett osztályok mindennapi működését is.
Végül a leggyakrabban átrendelt szakorvosokat adó osztályok fellázadtak, és a kórházvezetés ultimátumot kapott: az összefogó orvosok az SBO helyzetének rendezését, de addig is hivatalos, aláírt kirendelést, biztos intenzíves hátteret, az SBO-n általuk vállalt műszakok számának racionális maximalizálását és ezen időre az ügyeleti díjak megfelelő megemelését követelték. (Utóbbiban sem elsősorban a pénzéhség vezette őket - azt kívánták elérni, a menedzsmentnek legalább ne érje meg felvett sürgősségi szakorvosok vagy drágább külsős közreműködők helyett a meglévő, de más szakvizsgájú orvosokat dolgoztatni.) Céljaik eléréséig a további SBO műszakok vállalását egy előre meghatározott időponttól megtagadták.
A kórházvezetés első válaszai a fenyegetőzés - “semmiből nem áll 8-9 szakorvost kirúgni”-, a leszalámizási taktikák, megfélemlítési kísérletek voltak. A hangjukat felemelők népes csapata azonban erősnek és egységesnek bizonyult, vállalták, hogy bárki kirúgása esetén mindenki felmond. Így a kezdeti próbálkozásokat békülékenyebb hangnem követte, már csak átmeneti intézkedésekről volt szó, a hivatástudatukra és betegérdekre apelláltak, “nekik kell megmenteni a kórházat”. Aztán jöttek az ígéretek is - melyek azonban szinte napról napra módosultak a határnap közeledtével majd átlépésével.
Az egyik megoldási javaslat szerint a más területen dolgozó szakorvosokat immár hivatalos kirendeléssel, megemelt bérrel, a jogilag is elfogadható műszakvezető helyettesi pozícióba rendelnék át az SBO-ra, miközben a hivatalos műszakvezető a mindenkori intenzív osztályos ügyeletes lenne. Az érintettek azonban, mivel ez a megoldás messze nem teljesítette minden feltételüket, ezt az egyenként orruk alá tolt papírt sem írták alá, majd igen gyorsan kiderült, hogy - teljesen érthetően - az intenzíves szakorvosok sem hajlandóak egy másik osztályon, a távollétükben zajló betegellátásért a felelősséget vállalni, adott esetben a balhét elvinni.
Megoldás tehát nem született - így a kórház vezetése megkísérelte a SBO-t hivatalosan lemondani, hogy helyettük a betegek ellátására más intézményeket jelöljenek ki, ezt azonban az OKFŐ nem engedélyezte.
Jelenleg patthelyzet van, az osztály új osztályvezetővel, a sajtóban is megjelent, foghíjas beosztással, napról napra odakönyörgött műszakvezetőkkel működik, miközben a hírek szerint már bárhonnan felvennének műszakvezetőket 40 000Ft-os órabérrel is, csak működhessen az osztály.
Mindeközben hivatalosan “a betegellátás zavartalan”. A valóságot illetően bátran használjuk a fantáziánkat.
Főbb tanulságok:
- Az egészségügyön való spórolás hosszabb távon rendkívül drága. Az árat lepusztuló épületekben, bezáró kórtermekben, elfogyó dolgozókban - végső soron romló minőségű betegellátásban, emberéletekben fizetjük meg.
- Az egészségügyi dolgozó egyre inkább ritka kincs.
- Megtartásuk lehetetlen kényszerítő, karhatalmi eszközökkel, hosszabb távon nem működik a vezénylés, kirendelés, erőből utasítgatás.
- Végül: ha ma az egészségügyben egy vagy több munkacsoport jelentős része egy közösségként igaza tudatában feláll, egységes és rendíthetetlen marad, akkor óriási erőt képvisel.
- A tudás, szakértelem hatalom.
