Mérő tanár úr legendás Matematikai Statisztika előadásai bevezetéseként azt mondta, az iskolák fontos feladata a tudásanyag átadása mellett az életre nevelés. Ezen belül például meg kell tanítania a frusztrációtűrést is, annak a helyzetnek a kezelését, amikor valamiben nem mi vagyunk a legjobbak. Erre alapvetően két tantárgy szolgál, az egyik a testnevelés, a másik a matematika. A legritkább eset, hogy valaki mindkettőben kiváló legyen, a többségnek vagy a kötélmászással, vagy a többismeretlenes egyenletekkel meggyűlik a baja.
Éppen ezért véleménye szerint az, amit a többség matematika címen tanult az általános és középiskolában, az finomabban egyfajta szocializáció, durvábban mondjuk szivatás, de kevés köze van a valódi matematikához.
Ennek illusztrálására a százalék elvileg jól ismert fogalmát hozta fel, mely meglepően könnyedén meg tud bokrosodni. Példái között szerepelt, hogy
- a Harvardon 1902-ben a női hallgatók 33,3%-a professzorához ment férjhez. Meglepő - kivéve talán annak tudatában, hogy az adott évben három női hallgató tanult a nevezett egyetemen - közülük egy valóban…
- az elrettentő rendőrségi statisztikák szerint a balesetet okozó autóvezetők 9%-a ittas. Ez rosszul hangzik, de csak egy fél kontingencia tábla. Ha mellé kerülne egy másik statisztika, mely szerint a balesetet nem okozó vezetőknek pedig 30%-a ivott, akkor az alkoholt védőitalként kötelezővé kellene tenni. (Nyilván nincs így.)
- a fogamzásgátló tabletták hatékonysága a gyártók szerint 99%. Ez remek, de ha azt jelenti, amire elsőre gondolunk, az egy átlagosan hetente kétszer szeretkező pár esetében évi egy terhességet jelentene - ennél a csokitorta nagyobb hatékonyságú, így valószínűleg nem ezt jelenti.
Mi tehát megtanultuk, hogy a megfelelő háttérinformációk nélkül bedobált adatokkal sok minden és azok ellenkezője is alátámasztható, érdemes a nagyobb képet nézni.
Ennek fényében szeretnék eljátszani néhány, az utóbbi időben az egészségügyről, annak finanszírozásáról szóló nyilatkozattal és adattal.
- “2010 óta az egészségügyre fordított összeg 2-2,5-szeresére nőtt.”
Ez igazán remekül hangzik. Csak hát… Én elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek az 1 Ft-os gombóc fagyira. 2010 környékén 150 Ft körül volt. Most 600 Ft. Egy kg fehér kenyér 2010-ben 240 Ft volt. Most az 1000 Ft-ot közelíti.
Éppen ezért - az inflációs hatások kiküszöbölésére és az összehasonlíthatóság kedvéért szokták ezt az adatot GDP arányosan, az országok közötti különbségeket is kiiktatva pedig egy főre jutó ráfordításként megjeleníteni.
A GDP amúgy 2010-ben 27 485 093 millió Ft volt, 2022-ben 65 951 746 millió Ft (KSH).
Ezen GDP 7,45%-át költötte Magyarország egészségügyre 2010-ben, 2011-ben 7,48-at. Innen egy egyszeri, 2015-höz képest pár ezrelékes 2016-os emelkedéstől eltekintve az évek alatt egyenletesen csökkent a 2019-es 6,285%-ig. A COVID alatti jelentős többletköltésekkel kapaszkodott vissza a pándémia éveiben 7,3-7,4%-ra. Igaz, ebben benne voltak például a lélegeztetőgépre minden hozzáértő időben adott figyelmeztetése ellenére - mint akkor is tudható volt és azóta biztosan tudjuk - feleslegesen elköltött százmilliárdok is. Emellett része volt a nagyon régóta esedékes orvosi béremelés is, melyre még visszatérünk.
Magyarország tehát stabilan és következetesen több, mint 3%ponttal kevesebbet fordít a GDP-ből egészségügyre, mint az Európai átlag és nem, érdemben nem emelkedett az egészségügyre költött összeg - a COVID előtt csökkent, azalatt visszakúszott a 2010-es reálértékre.
A képet két módon tudjuk tovább rontani. Egyrészt, ha az összehasonlítás során figyelembe vesszük az országok GDP-je közötti különbségeket is - elvégre nem mindegy, mekkora nemzeti össztermék adott hányadát fordítják egészségügyre, oktatásra. Erre szolgál legegyszerűbben az egy főre való egészségügyi ráfordítás összehasonlítása azonos valutában kifejezve. Így az EU átlag a KSH 2021-es adatai szerint 3562 Euro/fő, a magyar adat 1865 Euro. Eszerint Magyarország az EU átlag felét fordítja lakosai egészségére - a gazdagabb országok között találunk az 5000 Euro-t alulról és felülről közelítő értékeket is (Ausztria 4661, Németország 5156 Euro).
Ehhez azt kell hozzátenni, hogy Magyarország - mindenki máshoz hasonlóan - számos műszert, eszközt és gyógyszert a nemzetközi piacon szerez be, azaz ugyanannyit fizet érte, mint a nyugat-európai országok.
Az összkép még szomorúbbá tételének másik módja pedig az, ha a fenti adatok mellé odatesszük azt is, az egyes országokban ezen ráfordításokból mennyit finanszíroz az állam, azaz mennyit fordítunk a lakosság egészségére a közösből - és mennyit fizetnek a polgárok saját zsebből, olykor (megfelelő biztosítások hiányában) végsőkig feszítve a családi költségvetést egy nagyobb, sokmillió forintba kerülő műtét kedvéért.
Magyarország ezen - a lakosság biztonsága szempontjából legnagyobb veszélyt jelentő - területen is a sereghajtók közé tartozik: nálunk az egyik legnagyobb az “out of pocket”, azaz saját zsebből történő finanszírozás aránya. Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász számításai szerint a 2024-es költségvetésben az államháztartás konszolidált egészségügyi kiadása a mai állás szerint, a GDP százalékában: Magyarország 4,1% versus Unió 8,1%. Ez az, amit a közösből fordítunk erre, a 7 illetve 11%-hoz hiányzó közelítőleg 3%-ot fizetik mindenütt az emberek - csak míg ez az EU átlagában az összes kiadás negyede, addig Magyarországon a harmadánál is több - mindezt jóval kisebb átlagos családi büdzsék mellett!
A gyógyszerkiadásoknál ha lehet, még rosszabb a helyzet, itt a magyar emberek a költségek több, mint felét fizetik saját zsebből, míg az EU átlag 40% körüli.
Az összkép kedvéért mindehhez tegyük hozzá a kórházi adósságok alakulását az elmúlt években. Sok éve működnek veszteségesen a magyar kórházak, évente következetesen és sokáig lassan, de egyenletesen emelkedve évi 50-70 milliárd forintnyi adósságot termelve. Ezt aztán a magyar állam és kormány év végén többnyire “kegyesen” kiegyenlítette, azaz a beszállítók, szolgáltatók felé fennálló, egy évig görgetett adósságot év végén kifizette. Az utóbbi egy-két évben azonban a forint romlásával, a rezsiköltségek elszállásával párhuzamosan a kórházi adósságok is hatalmasan megnőttek. Tavaly év végére bőven 100 milliárd forint felett jártak - idén ennek újratermeléséhez már elég volt az első három hónap. Mindehhez ezt az adósságot az állam már nem is volt hajlandó egy összegben rendezni, nagyon nehéz helyzetben hagyva így mind a kórházakat, mind a pénzükre régóta váró beszállítókat. (A magyar állam bánásmódja az orvosi műszerek és eszközök, gyógyszerek beszállítóival szemben szintén megérne egy misét. A felhalmozódó kintlevőségek, nehezen és lassan behajtható tartozások miatt a kisebb, főként magyar cégek tönkrementek, a külföldiek egy része kivonult az országból, mások csak jelentősen megnövelt árak vagy előre fizetés mellett szállítanak. A beszerzett, elsősorban fogyóeszközök forrását nem azok minősége határozza meg, hanem az, hogy ki hajlandó még hitelezni és szállítani az adott intézménynek. https://infostart.hu/belfold/2023/09/27/asztalra-csapnak-a-korhazi-beszallitok-azonnali-adossagrendezest-kovetelnek )
Az adósság görgetése egyben azt is eredményezte, hogy az intézmények vezetőinek alig volt mozgástere a szükséges karbantartásra, végképp nem volt forrás érdemi fejlesztésekre, átépítésekre, jutalmazásra és differenciált bérezésre a munkaerő megtartása, a minőség növelése érdekében. Persze történtek beruházások, fejlesztések az elmúlt években is, elsősorban EU pénzekből látványosan megújultak megyei kórházak, több helyen a robotsebészet is elkezdődött. De mindeközben a “perifériára eső” kisebb kórházakra nem jutott figyelem, az elosztás és így az ellátás nagyon egyenetlen maradt. Utóbbi intézmények kapcsán a KEF vezetője a feladat átvételét követően a hatalmas arányban nem működő liftek, elaggott csövek és vezetékek kapcsán a “szekrényből kieső csontvázakról” beszélt, de mindez az egészségügy sorsát hosszabb ideje követők közül senkinek sem okozott meglepetést.
Egyszerűsítsünk:
GDP arányos eü. ráfordítás: Magyarország 7,5% - EU átlag 11%
Ebből állami/közpénz: Magyarország 4,4% - EU átlag 7,7% (Eurostat, 2024)
A különbség ez egyszer magyar forintban is kifejezve nagyjából 2500 milliárd.
Az egy főre jutó állami egészségügyi ráfordítás egy magyar emberre az EU átlag fele.
Így a kórházi adósságok évente újratermelődnek, korábban 60 milliárd, jelenleg jóval több, mint 100 milliárd forinttal évente (10-12 milliárddal havonta).
Összességében egyértelműen kimondható, hogy a magyar egészségügy nagyon alulfinanszírozott - sokkal többet kellene az összeadott, közös pénzből erre fordítanunk.
Ehhez képest mi hangzik el?
“Ma az állami és magán-hozzájárulások 7-7,5 százalék körül alakulnak, tehát kicsit még javítani kell. Amíg viszont a forrásallokációt, illetve a feladathoz mért újraosztást nem csináljuk meg, addig nagyon sok pénzt a rendszerbe tenni nem érdemes.” mondja Takács Péter egészségügyi államtitkár.
Ezzel a tervvel - előbb az átalakítás, aztán a többletráfordítás -, noha elsőre ez is jól hangzik, legalább két hatalmas baj van.
- Egy, az EU átlagnak megfelelő, vagy afölötti egészségügyi ráfordítással rendelkező országban, egy gazdaságilag nehéz helyzetben lehet türelmet kérni. Lehet azt mondani, kedves polgárok, nem most van itt az ideje az egészségügy költséges és bonyolult átalakításának, most nem tudunk az eddig 11-12%-os GDP arányos költés mellé további 3-5%-ot átmenetileg sem beletenni, hogy modernebb épületeket és műszereket építsünk-vásároljunk, hiába lenne ez időszerű. Kérjük még pár évig érjék be az eddigi, kielégítően működő egészségügy szolgáltatásaival - most a pénz másra kell. Ugyanezt egy olyan országban kijelenteni, ahol a ráfordítást fentebb láttuk, s ennek eredményei, a folyamatosan újratermelődő kórházi adósságok, sok helyen elavuló, lerongyolódó infrastruktúra, hiányzó, elöregedő egészségügyi dolgozók - de legfőképpen a szomorú statisztikák a megelőzhető és elkerülhető halálokról, a rákos halálozásról, a várható élettartamról és egészségben töltött évekről, melyek mindegyikében hazánk a legrosszabb helyezések egyikének birtokosa az EU-ban - nos, szerintem itt nem lehet! Nem lehet azt mondani, hogy az eddig is elégtelen finanszírozással érjük még be évekig - a leendő békeidőkig!
- Az eddigi alacsony ráfordítással az az egyik legnagyobb baj, hogy nem tette lehetővé az időben elvégzett fejlesztéseket, adaptív változtatásokat sem. A - bármilyen - átalakítások ugyanis pénzbe kerülnek. Ahhoz, hogy a valóban túlzó mennyiségű kórházakból a feleslegeseket bezárhassák vagy más funkcióra használhassák, előbb az érintett területen az alapellátást, szakrendelést, egynapos ellátásokat nyújtó intézeteket fejleszteni kell. Ez infrastrukturális fejlesztést, átépítést is jelent - a jelenlegi, egy rendelős-egy várós vidéki háziorvosi rendelők például nem alkalmasak praxisközösségek működtetésére. Mint az előző Realitás-cikkből (https://mok.hu/realitas/cikk/az-urologiai-fekvobeteg-ellatas-helyzete-2024-ben;-korrajz) láthattuk, ha egy kórház, osztály egy megszűnő másik helyett többletfeladatot kap, ahhoz több orvos, ápoló, több műszer, eszköz szükséges - és nem, nem elegendő ennek előteremtéséhez a többletteljesítményért kapott (évek óta elégtelen) többletfinanszírozás. Normális esetben - ha ezt nem a kirendelési szabályok gumiszerű nyújtásával, az egy megye egy munkahely elvvel oldanák meg - pénzbe kerülne a megszűnő munkahelyeken dolgozók végkielégítése avagy költözésük támogatása is.
Mindezek nélkül nagyjából úgy járunk el, mintha egy rosszul szigetelt, huzatos, emellett öreg és gazdaságtalanul működő fűtésrendszerű ház esetén mondanánk azt, addig nem érdemes a fűtésre többet költeni, amíg a szigetelés, cső- és kazáncsere meg nem történik - viszont ezekre sem szánunk semmit, ehelyett megpróbálunk valamit házilag, minimál költségvetésből barkácsolni. Valóban, egy felújítás és modern fűtőrendszer beépítése jelentős összeg, mely csak hosszú évek alatt térülne meg. Ugyanilyen egy következetes egészségügyi reform - de amíg a politika négy, vagy legújabban kétéves ciklusokban gondolkodik, nem fogunk tudni előbbre jutni. Addig a fenti házban sokan megfagynak - az országban pedig sokan méltatlanul és feleslegesen halnak meg.
Végül pár szóban az orvosi bérekről. Egyre több helyről, hozzáértő és okos emberektől is halljuk: “a kormány a 2020-ban megkezdett, háromlépcsős, nagyarányú orvosi béremeléssel lényegében semmit nem vett, a betegellátás nem javult. A “szocialista típusú”, életkorral és tapasztalattal növekedő orvosi alapbér elhibázott, az “ellustult, motivációvesztett orvosokat” teljesítménybérezéssel kellene munkavégzésre bírni.”
Nos, alapvetően nem értünk egyet. A kormány igenis vett valamit: az orvosok - egyelőre - nagy arányban megmaradtak a rendszerben, az országban, a közellátásban, kivárni látszanak a meginduló reformokat. Emellett lehetővé vált a morális adósságként ránk nehezedő paraszolvencia nagyon régóta esedékes kriminalizálása.
Visszatérve egy korábbi tételmondathoz: az egészségügy ma egy globális világban működő nyitott piac. Ahogyan az MRI készülékekért vagy járvány idején a maszkokért egymással versengenek az országok, úgy próbálják egyre inkább a mindenütt hiánycikké váló egészségügyi személyzetet is bárhonnan megszerezni.
Ismert szociológiai eredmények alapján egy nyelvismerettel rendelkező munkavállaló (az orvos ilyen) egyharmaddal több bérért még nem gondolkodik anyaországa elhagyásán - ennél nagyobb aránynál igen.
A MOK 2020-ban letett ajánlatában az orvosi béreket a szomszédos Ausztria megfelelő béreinek kétharmadához igazította. A bérrendszer struktúrája mindeközben nem módosult (1990 óta változatlan és hasonló Európa legtöbb államáéhoz). Emellett a MOK mindig háromelemű jövedelemről gondolkodott és beszélt: ezt alkotná a tisztességes alapbér, az ágazatokat, szakterületeket, beosztásokat vonzóvá tevő pótlékrendszer és végül - megfelelő előkészítés után - a teljesítményarányos rész. Úgy készültünk, a nyers ajánlatról tárgyalások kezdődnek, ott lesz lehetőség a finomhangolásra. Ehelyett egyfelől - mindenki meglepetésére - a kormány a bértáblát 2020 őszén minden szakmai egyeztetés nélkül egy lépésben elfogadta, másfelől a cél (Ausztria “kétharmadának” utolérése) már akkor sem valósult meg, az osztrákok közben szintén megemelték orvosaik bérét. Ezzel együtt is vitathatatlan, megvalósult egy történelmi léptékű orvosi béremelés.
A MOK részéről arra számítottunk, hogy ez egyrészről magával húzza majd a szakdolgozók bérét is (ez négy év késéssel, most következett be), másrészt a hálapénz tiltásával együtt megborítja majd az eddig is ingó-bingó, omladozó rendszert, s a kiboruló csontvázakkal, kiderülő hibákkal kezdenünk kell valamit - az elkerülhetetlen egészségügyi reform pedig (a MOK segítségével is) elvezet egy modern, fenntartható, adaptív, tanuló egészségügyi rendszerhez.
Ez utóbbi folyamat azonban nagyon lassan, komoly döccenőkkel zajlik. Az átalakítási terv továbbra sem publikus, a látható intézkedések sokszor sokkal inkább tűnnek ad hoc tűzoltásnak. Késik, lassan megy a finanszírozás átalakítása, a magán és állami egészségügy viszonyának rendezése, vagy akár a kiemelt hatáskörű ápolók helyének megtalálása a rendszerben.
Összességében az egészségügy teljesítménye még nem érte el a COVID előtti szintet. A betegutak összezilálásáért, a várólisták nyúlásáért pedig egyre több fórumon a felelősöket a “nem motivált, lusta, a munkahelyükre be sem járó egészségügyi dolgozókban vélik megtalálni”.
Ezen érvrendszer része az is, hogy mostanra számos kórházban, rendelőben a bevétel, állami kiutalás 80-90%-a felcimkézve, kizárólag a dolgozók bérére érkezik. Akkor miért nem dolgoznak? Nos, sporthasonlattal leginkább azért nem, mert az egészségügy nem foci, ahol a jól megfizetett és motivált sztárjátékosokra már lényegében csak egy cipő kell (- amúgy megfelelő háttér nélkül ez a modell még ott sem működik). Sokkal inkább technikai (és persze csapat-) sport. Így a megfelelő hasonlat egy olyan Forma1-es kisebb istálló tulajdonosáé, aki úgy kíván felzárkózni az élbolyhoz, hogy a pilótáit és szerelőit a sztáristállókhoz hasonlóan megfizeti - ugyanakkor minden másra, így a kocsikra, motorokra, kerekekre, szervízre és fejlesztésre tizedannyit szán. Vajon reális-e így azt várni a mégoly motivált pilótáktól, hogy pole-pozíciókat szerezzenek egy, a többiekénél nagyságrendekkel olcsóbb, azoktól sok évvel elmaradott autóban ülve?!
A félreértések elkerülésére: nem az orvosok, szakdolgozók vannak túlfizetve. Minden másra nem szánunk eleget. Így viszont ők hiába is igyekeznének. Marad számukra a frusztrált betegekkel való frusztráló küzdelem, ameddig bírják, és a moral distress (https://mok.hu/realitas/cikk/moral-distress).
Plusz egy adat: az orvos-beteg találkozások száma nemzetközi összehasonlításban Magyarországon kifejezetten magas. Ennek tükrében az egészségügyi dolgozók nem dolgozhatnak keveset - csak sajnos nem hatékonyan, a morbiditási és mortalitási statisztikák szerint nem jó eredményekkel. Ez sem fokozza munkakedvüket. Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy a paraszolvenciával korábban leginkább átszőtt területeken a műtétek, orvos-beteg találkozások számának csökkenéséhez hozzájárulhatott a hálapénz betiltása. Példaként a választott szülészorvosok jelentős része korábban ezen szürke módon kapta meg szolgáltatásai ellenértékét. Az orvosválasztás lehetőségének megteremtése azonban az ígéret ellenére ezen a területen is elmaradt - pontosabban a magánellátáshoz vándorolt, s türelmük elfogytával vele vándorolt a szülész szakorvosok jelentős része is. Ezen szakterületi problémák, jelentőségük és kezelésük lehetőségei azonban másik cikk és viták támája lehetne. Itt maradjon az alapállítás: az ellátási nehézségeknek, a várólisták növekedésének domináns oka az egészségügy egészét tekintve nem az orvosok paraszolvencia kivezetése okozta motivációvesztése.
Még egy kis játék a százalékokkal, ha már… Az ellenőrzéseket végző hatóság beszámolóiból az derült ki, találtak olyan egészségügyi munkahelyet, ahol az ellenőrzés pillanatában a dolgozók 48%-a volt igazoltan távol. Döbbenet, skandalum. Már ha a hétköznap napi nyolc órás munkavégzés koordinátarendszerében marad az ember. Az egészségügy például nem ilyen. Vegyünk mondjuk egy sürgősségi osztályt, folyamatos munkarenddel, napi 24 órás, heti 168 órás felvétellel. Itt tipusosan 12 órás műszakokban dolgoznak az orvosok és ápolók - és pontosan annyi kell belőlük éjjelre, mint nappalra. Azaz, ha hozzáveszünk pár százaléknyi nappal aktív adminisztratív dolgozót, akkor egy típusos nappali órában vizsgálva nagyjából 48% lesz igazoltan távol - konkrétan otthon pihennek. Mindez egy nulla tartalékkal működő, csúcsra járatott rendszerben. Ha ugyanis azt is hozzávesszük, hogy heti két szabadnap és évi néhány hét szabadság még az eü. dolgozóknak is járna, akkor további húsz százalék ismét csak igazoltan van távol. Végeredményben egy jól működő sürgősségin egyszerre mindig csak a dolgozók 30%-át kellene megtalálnunk. Hogy így 70%-nyi távollétért kapják a teljes fizetést? Valóban, ahogy mindenki más, Önök is. A hétköznap napi 8 óra munka, 16 óra távollét plusz hétvégék és szabadságok ugyanis pontosan ezt jelenti - csak közelebb a 80%-nyi távolléthez. Egy tipikus egészségügyi dolgozó a nyugdíjig 1,2-1,5-ször annyit dolgozik, mint egy nem ügyelő, nem hétvégéző munkakörben dolgozó polgár.
Így a vége felé: Moldova György méltán híres, egészségügyről szóló könyve viselte a “Tékozló koldus” címet. Máig igaz, az egészségügyi rendszer számos ponton pazarlóan, redundánsan működik, lenne helye a rendcsinálásnak, racionalizálásnak - ezt senki sem vitatja. A magyar egészségügyi rendszer jelen formájában finanszírozhatatlan, szükségszerű egy jelentős reform. A mai struktúra, működés jóval több pénzből sem tartható fenn - másrészről nagy hiba is lenne! Muszáj a szerkezetet hozzáigazítani a megváltozott technológiai és társadalmi környezethez, ezen belül meg kell találni a rendszerben a kalapba vissza már nem gyömöszölhető, drasztikusan növekvő magánszektor helyét is, a közellátással nem konkuráló, hanem azt kiegészítő, azzal szinergista viszonyt kiépítve. Ehhez biztosan kell politikai bátorság, szemléletváltás, az egészségügyben dolgozók együttműködésének megnyerése, idő - és nagyon nem utolsósorban sok pénz!
Így most főleg arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy
-az átállásnak, racionalizálásnak, struktúra és kultúraváltásnak is megvannak a maga tranzakciós költségei, melyek nem megspórolhatóak,
- legfőképpen pedig arra, hogy egy ilyen szinten alulfinanszírozott rendszerben noha fontos, sajnos messze nem elegendő a racionalizálás és tudatosabb költekezés.
Ha az eddig tékozló koldus mostantól a fogához veri a garast, az még mindig nem elég a tisztes szegénységhez sem, nemhogy a középosztály áhított eléréséhez.
További ezermilliárdos nagyságrendű ráfordítás nélkül egyszerűen nem jön ki a matek, marad az eddigi Potemkin- egészségügy, EU pénzekből felújított, egy -egy helyen jól működő, mutogatható szigetekkel, a reflektorfénytől távolabb gyorsuló szétcsúszással, elfogyó dolgozók miatt random bezáró, megszűnő osztályokkal, elveszetten bolyongó betegekkel.
Igen, a gazdasági környezet most mostoha - a pénzbő éveket pedig e szempontból elpazaroltuk. De a nyílt lábszártörést, szívinfarktust sem akkor kezeljük, amikor az kényelmes és biztosan minden feltétel optimális hozzá - hanem amikor kialakul.
Most van baj, most kellene lépni - vagy csak súlyosbodni fog.
